Dragonforce - The Power Within (2012, Roadrunner)

A Dragonforce-t szinte minden metalos ismeri, megítélésük azonban erősen kérdőjeles. Az egyik tábor isteníti őket, mondván, náluk gyorsabban senki nem játszik melodikus metalt, a másik térfélen elhelyezkedők viszont állítják, ezek a fickók gúnyt űznek a klasszikus power/speed muzsikából, eszetlen virgákkal pakolva tele a zenét. Mindkét oldalnak van valamennyi igazsága, ugyanakkor én úgy gondolom, hogy a Dragonforce nélkül jóval szegényebb lenne a metal színtér. A tavaly énekescserét levezényelt angol brigád legfrissebb albumával foglalkozunk alant.

A Dragonforce-t 1999-ben alapította Angliában két gitáros, Sam Totman és az ázsiai származású Herman Li, akkor még DragonHeart néven. Hamar rátaláltak ZP Theart énekesre, kiadtak egy demót, és Halforddal és a Stratovariusszal is turnéztak. A jogi viták elkerülése végett változtatták meg a nevüket a demó után Dragonforce-ra, bevették Vadim Pruzhanov billentyűst, és elkészítették a Valley Of The Damned címet kapott debütjüket. A mai felállásból a dobos Dave Mackintosh (ex-Bal-Sagoth) a kettes Sonic Firestorm album előtt, a basszer Frédéric Leclercq pedig csak 2005-ben csatlakozott. A Through The Fire And The Flames nóta révén áttörést hozó Inhuman Rampage albumon már ez a felállás szerepelt - a dal egyébként hatalmas siker lett, javarészt annak köszönhetően, hogy a Guitar Hero játékban ezt volt a legnehezebb eljátszani. A 2008-as negyedik lemez, az Ultra Beatdown kitermelte a csapat első Grammy-jelölését - a Heroes Of Our Time nóta helyett végül a Metallica vitte el a Legjobb Metal Előadás díját a My Apocalypse-szel. 2010 márciusában viszont megbomlott a felállás, "leküzdhetetlen zenei nézetkülönbségek miatt" kivált az énekes ZP Theart, akinek helyére Marc Hudson került. A színpadon is láncdohányzó, őrült ZP-t egy Twilight Dementia című élő anyaggal búcsúztatták, majd nekiláttak az új lemez felvételeinek.

Az új dalnok és Theart hangi adottságai amúgy nem térnek el markánsan, Li és Totman érezték, hogy a Dragonforce-t nem lehetne folytatni egy gyökeresen más karakterű énekessel, ide egy power metal torok kell, és Hudson át is viszi a lécet, ez az új lemez dalaiban világosan hallatszik. A hangjával a bulikon sincs baj, bár, minthogy komolyabb csapatban még nem énekelt a Dragonforce előtt, eléggé megszeppentnek tűnik egyelőre a színpadon, szemben elődjével, aki egy igazi zenebohóc volt.

Eléggé meglepett, hogy egy rájuk kevéssé jellemző (sőt!) középtempós nótát választottak felvezetőnek - a Cry Thunder mindenesetre Dragonforce-os, himnikus refrénje pedig kétségkívül fülbemászó. Nem kell aggódni, maga a lemez egy normál tempójú (legalábbis náluk ez annak számít) száguldással indít, és Hudson már itt megmutatja, hogy semmivel nincs rosszabb hangja, mint ZP-nek. Totman és Li még mindig eszement köröket futnak gitárjaik nyakán, szállítják a tőlük megszokott agyahagyott tekeréseket. A mostanában magát kopaszban előadó, koncerteken Jordan Rudess-módjára nyakbaakasztós szintivel villogó Pruzhanov billentyűjátéka csak ritkán tud érvényesülni ebben a nem ritkán kakofónnak tűnő gitártengerben, viszont ahol komoly szerepet kap, például a Heart Of The Storm középrészében, ott nagyon jó témákat szállít. A bőgős Leclercq hangszerét még mindig nehéz meló úgy keverni a töménytelen gitár mellé, hogy tisztán hallatszódjanak a témák, viszont nem egyszer hidalták ezt át azzal a srácok, hogy minden gitár eltűnik, és csak a bőgőt hallod, példának okáért a lemez leghosszabb tételében, a Wings Of Liberty-ben - itt főleg a lassú, kissé flamenco-hatású középrészben tudja Fred elengedni magát. Mackintosh meg még mindig egy állat; nyilván tempó terén kötve van a keze valamelyest, de egyfelől abban áll az ő zsenije, hogy képes változatossá tenni az eszement vágtákat is, másfelől meg abban, hogy koncerten ugyanazt lehozza a pali, amit lemezre játszott! Hallgasd csak meg a Give Me The Nightot például, vagy a Fallen World elején azt az őrült blastbeatet, és megérted, miért akkora szó ez...

A lemez legnagyobb meglepetése a végére került. Nem, nem a Last Man Stands indításáról beszélek (pedig tehetném, mert az első fél perc alapján ezt a dalt akár a Survivor, vagy valamelyik nyolcvanas évekbeli stadionrock-csapat is elkövethette volna, sőt, az énektémák is ezt az érát idézik), hanem a Seasons akusztikus verziójáról, melyet ugyan már sejteni engedtek a Wings nyugisabb pillanatai, de akkor is letaglózó hallani egy Dragonforce-lemezen. A gyönyörű szöveggel ellátott szakítós dalt Leclercq írta egyébként. Az eredetije sem egy kimondott Formula1-es száguldás, de az unplugged verzió tényleg fantasztikus lett, és nagyon hülyén veszi ki magát, amit most írni fogok, de akkor is mocskos jól áll nekik.

Nem definiálta magát újra a Dragonforce, de még öt album után sem fáradtak el, sőt, Hudson egyfajta katalizátorként hatott rájuk, így én mindenképp jobbnak találom ezt a lemezt a Beatdown-nál. Persze ha a inkább a groove-orientált fémzene barátjának tartod magad, ne Mackintosh-ék háza táján kutakodj, de ha  egy király énekdallamokkal nyakon borított gitárklinikára vagy kíváncsi szédületes power/speed dalok keretében, akkor az új Dragonforce-nál keresve sem találhatsz jobbat!

8

Tracklist

1. Holding On
2. Fallen World
3. Cry Thunder
4. Give Me The Night
5. Wings Of Liberty
6. Seasons
7. Heart Of The Storm
8. Die By The Sword
9. Last Man Stands
10. Seasons (Acoustic Version)