Volbeat - Outlaw Gentlemen & Shady Ladies (2013, Vertigo/Universal)

Kósi Zsolt

Nehéz úgy kritikát írnia az embernek, hogy az egyik kedvenc bandáját kell ostrom alá vennie, minden szempontból. Mert ha az ember csak jót ír, akkor azt mondják, elfogult, ha csak rosszat, akkor azt, hogy nem is ismeri igazán a zenekart. De, hogy kedvenc rock ’n’ roll detektívemet idézzem, ilyen ez a popszakma. Van, amikor jogosan dicsérünk valakit (még ha közel is áll hozzánk), és van, hogy elfér a kritika. Megnyugtatok mindenkit, még ha lennének is elfogult hangok a cikkben, azért a végén feltüntetett pontszám teljesen reálisan tükrözi majd, hogy hol is tart, és most éppen milyen munkát tett le az asztalra a Volbeat.

Killswitch Engage - Disarm The Descent (2013, Roadrunner)

BB

Négy éve annak, hogy utoljára lemezt adott ki a Killswitch Engage. Ha a nyolcvanas-kilencvenes években ennyi időt kellett várni egy zenekart két lemeze közt, a rajongók joggal feltételezték, hogy a csapat már rég feloszlott, páran esetleg meg is haltak a tagok közül. És bár ez költői túlzásnak tekinthető (kivéve, ha a szóban forgó csapat neve Aerosmith, Mötley Crüe vagy Guns N' Roses, mely esetben jogosak lehettek az efféle aggályok), a KSE mögött is roppant eseménydús periódus áll.

Road, Dorothy - Tatabánya, Roxxy, 2013. 05. 10.

BB

Egészen fenomenális volt a Road tatabányai koncertje. Hosszú idő után most esett meg először, hogy az első sorban túrtam végig egy bulit, de mikor, ha nem Road-on? 

Witchcraft - Legend (2012, Nuclear Blast)

Körmendi Roland

Mi a szerencsés találkozás? Amikor az ember véletlenül kiveri valaki kezéből vásárlás közben a kiló kenyeret, és hetekkel később már egy párt alkotnak? Vagy amikor kisgyermekként először tömi anyuci a spenótot a szádba, és rájössz hogy Popeye a legmenőbb mesehős? Akár el is fogadhatnánk ezeket logikus válaszoknak, de a Carbon Music Blog nem ad életmód tanácsokat, legalábbis közvetve nem törekszünk erre.

Depresszió: „Nem szeretünk kompromisszumot kötni” - Interjú Halász Ferivel

N

A Depresszió bizony igen hosszú idő óta nem látogatott el Tatabányára, így nagy örömmel fogadta őket a közönség, ezúttal a tatabányai Roxxy Music Caféban. Az együttesről mostanság nem mondható el, hogy tétlenkedik. A klubbulik mellett 2013. április 20-án egy nagyszabású koncertet tartottak a Pecsában. Többek között erről, az elmúlt évek megpróbáltatásairól, élményeiről és jövőbeni terveikről beszélgettem Halász Ferivel, a Depresszió frontemberével.

Bring Me The Horizon - Sempiternal (2013, Sony-RCA/Epitaph)

BB

Nem mindennapos olyan léptékű változás egy banda zenéjében, mint az angol Bring Me The Horizon esetében. A szénné varrt Oli Sykes által vezetett csapat az első számú felelősök közé tartozott a deathcore előző évtized közepi felfuttatásában, a Job For A Cowboyjal együtt. Míg azonban Jonny Davy-ék a core-témákat elhagyva egy death metalosabb irányba mozdultak, a BMTH a kíméletlen Count Your Blessings debüt után lényegesen metalcore-osabbra, hogy mást ne mondjak, slágeresebbre vette a figurát a két évvel későbbi Suicide Season lemezen, és valamilyen szinten a megkezdett úton haladt a harmadik lemez, melynek szerintem már ők sem emlékeznek a teljes címére. Arra azonban, amit a Sempiternallal letett az asztalra a sheffieldi csapat, nem számítottam.

HIM - Tears On Tape (2013, Universal)

Kósi Zsolt

Pár éve még a hideg futkosott a hátamon, ha meghallottam azt a nevet, hogy HIM, vagy Ville Valo. Mikor először láttam egy fotón, konkrétan azt sem tudtam eldönteni fiú-e vagy lány, aztán mikor kiderült, hogy hím (ehe-ehe), csúnyán benyomtam őt egy nyomdafestéket nem tűrő kategóriába. Persze ezt az is felerősítette, hogy éppen abban az időben vetette őket a metalzene tengere a partra, amikor kizárólag csak black vagy death metal fordulhatott meg a lejátszómban. Az pediglen nem ma volt, ahogy a zenekar se tegnap kezdte a muzsikálást, igaz, az első jelentősebb sikerre nekik is egészen 2000-ig kellett várni, mikor is letarolták az emberiséget a Join Me In Death című gigaslágerrel.

Nazareth, Tri State Corner - Budapest, Club 202, 2013. 04. 24.

Szabó Botond

Amint tudomásomra jutott, hogy a ’70-es évek egyik kultikus zenekara, a skót illetőségű Nazareth ellátogat a Club 202-be, nem volt kérdéses, hogy a korszak megszállottjaként részt kell vennem eme jeles eseményen. Elképesztő és egyben kuriózum, hogy az együttes 1968-as alakulása óta kisebb-nagyobb formációbeli átalakulásokkal (sajnálatos módon halálesetekkel is), de kitartóan, és legfőképpen felbomlás nélkül, töretlenül készít újabb és újabb korongokat, valamint a turnézást sem adta fel. Valamelyest tartottam is tőle, hogy az 56 éves átlagéletkor – melyet csak Lee Agnew húz le a maga 32 évével – negatív hatással lesz élő perfomanszukra. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.