Volt egyszer 2011, part III. - Anthrax

Anthrax - Worship Music (2011, Megaforce/Nuclear Blast)

Nagyon kevés album születik meg olyan nehezen, annyi viszontagság árán, mint az Anthrax friss korongja. Akár a zenetöri rovatunk keretein belül is írhatnám ezt a recenziót, hiszen nem kisebb dologra kell vállalkoznom a WM kapcsán, minthogy bemutatom a New York-i zenekar legutóbbi periódusát, mely kevés híján a banda feloszlásához vezetett. Elég eseménydús volt az Anthrax elmúlt nyolc-kilenc éve, ugyanis a legutóbbi, 2003-as keltezésű, még az ex-Armored Saint-dalnok John Bush által felénekelt We've Come For You All, és a tavalyi Worship Music között, melyen viszont már a klasszikus éra frontembere, Joey Belladonna hallható, énekesek sora fordult meg a gárdában. Adódik a kérdés - mi az isten történt itt?

Nos, elsők között járult hozzá az Anthrax kálváriájához a srácok amerikai kiadójának, a Sanctuary Recordsnak a csődje, mely a Stratovariust is érzékenyen érintette többek között. (Magát a kiadót 2007-ben vásárolta fel a Universal.) A lemezcég 2005-ös bedőlése veszélyeztette az Anthrax létét, ezért Scott Ianék új koncepció alapján akartak koncertezni. Össze akarták ugyanis hozni a korai, klasszikus korszakot, valamint a kilencvenes évek éráját, így John Bush és Joey Belladonna is velük tartott volna a turnéra. Bush-t azonban érthető módon megviselte ez a döntés, és kihagyta a körutat, melyből így egy csak Belladonnával elkövetett, végül nagy sikert arató nosztalgiatúra lett. Scott egy későbbi nyilatkozatából kiderült, hogy a turné lefutásával újra John Bush-sal akartak dolgozni, akinek viszont ezek után nem nagyon fűlt a foga a közös munkához - ugyanakkor a két szék közt a pad alá című klasszikus betetőzéseképpen Belladonna sem maradt a csapattal.

Így aztán énekes nélkül maradtak, de nem sokáig - sikerült ugyanis egy igazi nagyágyút megnyerniük az énekesi posztra, mégpedig a Slipknotból Corey Taylort. Corey, mint nagy Anthrax-rajongó, természetesen óriási lendülettel vetette bele magát a munkába, és mind a lemez feléneklését, mind az azt követő turnét vállalta, és már szövegeket is írt az új lemezhez. Felénekelni viszont már semmit nem tudott - közbeszólt ugyanis a maszkos brigád kiadója, a Roadrunner, akik utasították Coreyt, hogy inkább az új Slipknot-lemezre koncentráljon...

Ezek után került a képbe egy ismeretlen arc, Dan Nelson, akivel 2007 végén kezdtek dolgozni a dalokon. A Worship egyik nótája, a Fight 'Em 'Til You Can't például már akkoriban készen volt, és játszották is a bulikon. Sőt, a komplett Worship Musicot felénekeltették Nelsonnal, és 2009 májusi lemezmegjelenésről volt szó, amikor is nem tisztázott okok miatt (Benante-ék Dan Nelson betegségére hivatkoztak, Nelson tagadott - az igazságtételre ehelyütt nem vállalkoznék...) kikerült a képből az ismeretlenségből felemelt énekes, és egy váratlan csavarral újra John Bush került a frontra. Ő Angliában a Sonisphere fesztiválokon lépett fel a csapattal, valamint ausztrál koncerteket nyomtak le együtt, és úgy volt, hogy vele fejezik be a Worship Music lemez munkálatait....

... azonban 2010 elején ismét visszatért Belladonna, akivel a csapat egyrészt szerepelt a Big 4 bulikon a Slayer, a Megadeth és a Metallica társaságában, másfelől pedig végre befejezték és megjelentethették a régóta várt Worship Musicot. (Azt, hogy mindeközben a basszer Frank Bellót a szintén az Armored Saintből ismert Joey Vera váltotta egy időre, valamint hogy a 2005-ös reunion-turnéra visszatért a bandába Dan Spitz is, a klasszikus éra gitárosa, hogy aztán Nelson beszállásakor újra Rob Caggiano kerüljön Scott Ian oldalára, már meg sem említem...)

Már-már szappanoperába illően sok kavarás, és még több váratlan fordulat lezárása tehát ez az album, mely meggyőzni hivatott mindenkit, aki esetleg a Big 4 bulikon nem szerzett volna bizonyosságot - az Anthrax él! Az intrót követő Earth On Hell olyan blastbeattel kezd, hogy az agyad lerepül, ezt mázsás rifforgia követi, majd egy lazább, lebegősebb, igazi Belladonnás refrén. És persze az Anthrax védjegyének számító, a riffeket megtámogató Benante-lábmunka is a helyén van!

Miután elpofáztam a helyet az előzményekre, csak pár nótát emelnék ki, és hogy ezek közt a The Constant dalnak bérelt helye van, az nem kérdés. Mikor először hallgattam a kocsiban a lemezt, úgy elkezdtem headbangelni a nyitó groove hallatán, hogy majdnem kifejeltem a szélvédőt! Visszatekintve a tavalyi termésre, meg kell állapítsam, hogy ez 2011 egyik legnyaktörőbb témája!

A nyilvánvaló okokból felvezető kislemeznek választott Fight 'Em 'Til You Can't is egy bivaly dal, megadallamos refrénnel, a szóló előtt egy parádés Benante-kavarással. Scott Ian a thrash-szcéna egyik legjobb ritmusgitárosa, de hát ez eddig is totál nyilvánvaló volt, Charlie Benante pedig iszonyatosat dobol az egész lemezen, tudása legjavát nyújtja - eszement pörgetések, blastbeatek, ultratechnikás kétlábgépek követik egymást végig.

A Bello mormogó basszusával indító I'm Alive is előkerült már a Nelson-érában, akkor még Vampyres címmel, akárcsak a rendes albumot záró, hat perc feletti hosszúságú Revolution Screams. A WM végére rejtett trackként egy feldolgozás került, a svéd HC/punk Refused harmadik albumáról származó New Noise, amiről nekem egyből a Machine Head All Falls Downja ugrott be - alig nyúlták le Robbék a kezdőtémát... Persze ez nem Ianék sara, ők korrektül kenik el a dalt, így duzzasztva kerek egy órásra a játékidőt.

Mivel Benante egy dupla albumot tervezett (legalábbis Belladonna szerint), így hamarosan várható a folytatás. Annál is inkább hitelt lehet adni Joey szavainak, hiszen mind Nelsonnal, mind Bush-sal, mind Belladonnával írtak még dalokat egy elvileg már 2007-ben elkészült lemezanyaghoz - szóval, legalább még egy lemeznyi vérbeli Anthrax-thrash pihen Scott Ianék fiókjában, márpedig abból sosem elég! A korábbi évek éheztetései után nagyon remélem, hogy minél hamarabb kihozzák a folytatást!

9

Tracklist:

1. Worship
2. Earth On Hell
3. The Devil You Know
4. Fight 'Em 'Til You Can't
5. I'm Alive
6. Hymn 1
7. In The End
8. The Giant
9. Hymn 2
10. Judas Priest
11. Crawl
12. The Constant
13. Revolution Screams (hidden track: New Noise - Refused cover)