Leander - Szívidomár (2012, Sony)

Régóta követem tisztes távolból a Leander zenekart. A Köteles Leander egyszemélyes projektjeként indult, majd a Nevermore/ex-Remembering The Steel/Vulgar Display Of Cover-gitáros Vörös "Mowgli" Attila csatlakozásával duóvá bővült zenekar híre rohamosan terjedt, eleinte főként a Youtube-ra feltett nótáknak, később már elementáris erejű fellépéseik révén is. Az egyik bulihoz nekem is volt szerencsém, és bár annyira nem vettek le a lábamról, mint amekkora hype időközben kialakult köröttük, el kellett ismernem, hogy megvan a tűz bennük, Leander képes az ujja köré csavarni akármilyen méretű tömeget, Budai Béla dobos meg egy állat, de a legjobb értelemben! Hihetetlen témákat ütött le, a backstage-ben Rékasi Attival az állunk csattant a padlón. Egy szó mint száz, valamennyire vártam az új lemezüket, mégsem terveztem kritikát írni róla, így hát tegnap, mikor Lili, aki köztudottan Leander-fan, megkérdezte, miért nem írok kritikát a Szívidomárról, visszakérdeztem: miért nem írsz te? Nagyon belelkesült az ötlettől, és alig egy nap alatt el is készült a recenzióval. Szerintem nagyon jó lett, így mi sem természetesebb annál, mint hogy helyet kap az oldalon. Íme tehát, az első vendégszerzős kritika - check it out!

Adrenaline Mob - Omertà (2012, Century Media)

Mi tagadás, vérzett a szívem, mikor megtudtam, hogy Mike Portnoy kiszáll a Dream Theaterből. Másfél éve, egy szeptemberi napon tudtam meg a hírt, és le kellett üljek. Mike egy eszelős jó dobos, és imádom a játékát, így hát okkal paráztam, hogy mi lesz így egyik kedvenc bandámmal. Portnoyt nem féltettem annyira, ő amúgy is egyszerre  ezer zenekarban érdekelt vagy segít ki, de az Álomszínház miatt továbbra is aggódtam. Ők aztán megtalálták az ideális megoldást a kiakolbólított dobos druszája, Mike Mangini személyében, de innentől már Portnoy sorsa volt kérdéses, hiszen a DT-beli szappanopera után az Avenged Sevenfold sem számolt vele komolyan. Ezt csak említés szinten hozom fel, ugyanis igazán az durrantott nagyot, mikor napvilágra kerültek, kikkel kooperál  Portnoy új bandáiban. Többek közt Neal Morse-szal (Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Steve Morse-szal (Deep Purple) létrehozta a Flying Colors-t, de engem jobban érdekelt a másik zenekara, az Adrenaline Mob, melyben a Symphony X hangszálistenével, Russell Allennel szűrte össze a levet. Alább utóbbi frissen kijött debütjéről, szerintem 2012 eddigi legnagyobb durranásáról olvashattok.

Lacuna Coil - Dark Adrenaline (2012, Century Media)

A Lacuna Coil egyike volt azon bandáknak, melyekre még megboldogult ifjúságom hajnalán először rákaptam a rockzenével ismerkedve, de már magam mögött hagyva a Limp Bizkit/Linkin Park vonalat. Nem is tudom, a korosztályomból akad-e olyan egyáltalán, akinek nem e két csapat jelentette az első lépést a keményebb világba. Ez a Comalies album idején volt, és a Heaven's a Lie dal volt az, ami elvarázsolt, csodálatosnak találtam Cristina hangját és szépségét is, meg alapból a dalban is volt valami, ami magával ragadott... Aztán bevallom férfiasan, szem elől tévesztettem a bandát - négy év múlva jött ki a következő lemez, én meg arra nem vártam "gyerekfejjel". A Depeche Mode-feldolgozás persze tetszett, de nem vágtam tőle seggre magam, az állítólag alterosabbra vett Shallow Life lemez pedig TGV-ként száguldott el mellettem... Az új lemez viszont megtalált, és nem kérdezett, egyből ütött. Ha letekersz, jönnek a részletek.

Subversion - Lest We Forget (2011, Subversion)

Ígéretemhez híven, de néhány nap csúszással, érkezik az első kritika, mely egy igazi underground anyag. Magam is csak totál véletlenül bukkantam rá még a tavalyi év elején, de azóta kiirthatatlan a lejátszómból, akár kocsiban üljek, akár otthon. (Na jó, az új Adrenaline Mob képes lehet váltani, de az még a jövő zenéje, és természetesen az Omertàról írt kritikám is szerepelni fog itt.) A hatfős angol brigád debütlemeze viszont úgy lett csont nélkül az év albuma nálam tavaly, hogy közben lemezzel jelentkezett a Mägo de Oz, a Dream Theater, és a Machine Head is. Ha továbbolvasol, megtudhatod, miért is.

Nyitány

Némileg hiányzott ez az elmúlt durván másfél évben...

Mármint az, hogy kritikákat írjak. Régebben rendszeresen jelentkeztem hasonlóval, az akkori rocközön.comon, ami már rockvilag.hu - aki érdeklődik ottani írásaim után, nyugodtan keresse a nevem alatt írt cikkeket. De oda nagyon régóta be sem léptem már... De mivel azért az érdeklődésem a kemény zenék iránt megmaradt, és mivel szeretem elmondani a véleményemet a dolgokról, ezért némi késéssel kihoztam a Rockvilág.hu keretein belülről a dolgot, és saját helyet kapnak a szerzeményeim. Semmi bajom nem volt Gjoe-ékkal, és most sincs, és köszönöm ezúton is, hogy megkaphattam náluk anno a lehetőséget! :)

Van már egy másik blogom, de azt nem akartam teleszórni kritikákkal, jobbnak láttam élesen szétválasztani a kettőt - az ugyanis jóval személyesebb cucc, így nem tartanám szerencsésnek, hogy annak is végig kelljen rágni magát a néha értelmetlen sületlenségeimen, akit nem érdekel a sallang, csak a zene. Így aztán elhoztam egy külön blogba a zeneszakmai részt - a honlapkészítéshez láma vagyok (meg úgy általában az informatikához...),  így aztán ez az egyetlen általam ismert módja annak, hogy formát adjak az elképzeléseimnek.

Remélem, lesz egy pár olvasóm azért annak dacára, hogy ez a blog sem lesz agyonreklámozva (a másik főleg nincs...), jobbára magamnak kezdem el írni, aztán ha jók a cuccok, úgyis meglesz a közönsége, mint minden blognak. Ma szabadnapom van, szóval még ma elkészül az első kritika, amit már direkt ide szántam.

Keep the Rock alive!

BB