Volt egyszer 2011 part IV. - Artas, Five Finger Death Punch

Folytatván a tavalyi albumokat bemutató sorozatomat, ma ismét két lemezt hoztam nektek - az egyik csapat a világhírnév felé tör öles léptekkel, míg a másik épp megvetni készül a lábát az európai másodvonalban. Ami összeköti ezt a két bandát, az az, hogy mindketten minőségi lemezeket tettek le tavaly az asztalra. Hajtás után kifejtem álláspontom az American Capitalist-ról és a Riotology-ról.

Five Finger Death Punch - American Capitalist (2011, Prospect Park)

Ha az új évezred amerikai sikersztorijára vagy kíváncsi, bármily' furcsa is, de magyar földön kell elkezdened a kutakodást. A 5FDP alapítója ugyanis a hazánkból külföldre szakadt Báthory Zoli, aki itthon több metalbandában játszott, valamint designokat is készített, majd lelécelt Amerikába, ott foglalkozott kábé mindennel, volt tűzoltó és vadakat terelő juhász is (komolyra fordítva többek között a NASA részére is melózott, valamint grafikus tervezőként szintén elég fontos munkákkal bízták meg), mígnem 2005-ben összehozta a saját csapatát, csupa ismert arccal. Azóta kijött három albumuk, a seggüket szétturnézzák világszerte, és már-már az új amerikai metal császárokként emlegetik őket.

Én mindig úgy voltam vele, hogy amit nagyon erőltettek, azt sosem szerettem, mert tömegtermék, fujj, nehogy már az épp aktuális trendre bukjak... Ezért is hagytam figyelmen kívül, mikor '08-09 táján Gjoe meg Shady a Rockvilág élő műsorában elkezdtek hozsannázni a Five Fingerről, hogy mekkora királyság zene. Még a Bleeding sem kapott el akkoriban, pedig az aztán igazán zseniális nóta, nem mellesleg az első rádiós sikerük is volt a tengerentúlon (na jó, a Never Enough minden szempontból alázza, hehe). Úgy két évvel később kattantam rájuk nagyon, durván az American Capitalist megjelenésével egyidőben...

Az alapítás óta kikerült a képből a fura fejszőrzettel rendelkező basszer, Matt Snell, valamint Darrell Roberts gitáros is, előbbi helyét Chris Kael, utóbbiét Jason Hook foglalta el. A többiek maradtak az eredeti felállásból Zoli mellett, tehát a dobszéken még mindig Jeremy Spencer (ex-WASP, többek között) ül, az énekes pedig Ivan Moody (ex-Motograter).

Az első album szinte önerőből való felvétele után a kettes lemezen már az Ozzy mellől is ismert Kevin Churkóval dolgoztak Zoliék, és a friss stuff munkálatait is ő irányította. Meg is dörren a cucc, ahogy kell, arányosak a hangszerek, és tudom, hogy rajtam kívül ez senkit sem érdekel, de szakmai ártalom, hogy odafigyelek a dobhangzásra - hát, asszem' minden valamirevaló metalbanda ilyen lábdobsoundot szeretne magának! Jeremy Spencer Tamája úgy szól, mint az ágyú, és persze a srác játékában sincs hiba.

Az intró nélkül belekezdő lemez címadójában rögtön alkalom nyílik meggyőződni a fenti állításról, ugyanis Jeremy szinte végigkétlábgépezi az egész dalt, Moody pedig jellegzetes hangján interpretál egy tök jó refrént. A másodikként érkező Under And Over It, mint felvezető dal, annyira nem nyűgözött le, ellentétben a The Pride-dal, mely már a nyitó vokálrésszel megvett. 

A nótákat amúgy nem bonyolították túl, Báthory Zoli már többször is kifejtette, hogy tőlük senki se várjon progresszív eposzokat, számára az a lényeg, hogy a zene befogadható legyen. Dalközpontú tehát az anyag, minden tétel megáll három-négy perc környékén. A lemez leghosszabb dala a négyfél hosszú Remember Everything, gyönyörű szöveggel, és Ivan rengeteg érzelmet kifejező énekével.

Ha érdekel egy tökös metalbanda, mely az amerikai power groove-okat nem ritkán mérgező európai dallamokkal kombinálja, ne habozz az American Capitalist meghallgatásával!

8

Artas - Riotology (2011, Napalm)

Az Artasról először akkor hallottam, mikor a 2007-es MetalCamp Tetehségkutató bécsi nagydöntőjét megnyerték (bevallom becsülettel, feladtam annak az információnak a felkutatását, hogy mely magyar csapat elől orozták el az első helyet...), és egy lemezszerződés lett a jutalmuk. Mivel a Napalm nyilván nem egy jótékonysági intézmény, meglehetősen sürgették a srácokat, és az egy évre rá kijött The Healing debüt bizony nem azt tükrözte, amit valójában tudnak a bécsi srácok (bár a Coolio-feldolgozás eléggé odavert). Hogy miért gondolom ezt? Mert a három évvel későbbi Riotology-val kiköszörülték a csorbát, és bebizonyították, hogy nem érdemtelenül lettek elsők 2007-ben.

A csapatról a minimálisnál is kevesebb infót találtam, az is javarészt német nyelvű, így nem bocsátkoznék nagy sztorimesélésbe. Elég annyi a dologhoz, hogy a srácok a thrash metal, a melodeath és a metalcore határmezsgyéjén alkotnak, valamint két énekessel üzemelnek, Obimahan Ismahil és Hannes Koller személyében. Előbbi orgánuma inkább üvöltözős, valamint a szövegmondósabb részekért is ő felel, Hannes pedig a deathesebb témákat hozza, mellette pedig gitározik, harmadmagával. Mindketten énekelnek tisztán is természetesen, nem is akárhogyan. A másik két gitárost Sahid Al-Atmaahnak és Massimo Maltesének hívják (utóbbi a debüt készítésekor még nem játszott a bandában), bőgőn Radek Karpienko játszik, a dobos pedig Chris Grabner. Igazi internacionális brigád tehát az Artas, talán épp ezért működik ennyire, amit összehoznak így hatan.

Hallatszik a lemezen, hogy évekig érlelték a srácok, és az is, hogy valami igazán óriásit akartak letenni az asztalra. A megszólalás és a külcsín is egészen pazar, de mindez semmit sem érne jó dalok nélkül, azokban pedig nincs hiány. Már az intró után berobbanó Fortress Of No Hope refrénje is olyan szintet képvisel, mely a debütön nyomokban sem volt megtalálható, különösen Obimahan engedi el magát a nótában. A három gitáros folyamatosan pumpálja a jobbnál jobb thrash/death-riffeket, Chris pedig folyamatosan támad, hol blastbeatel, hol pedig eszeveszett tempóban tapossa a kétlábgépet, de játéka változatos, összetett.

Érdekes, hogy négy nyelven is halljuk a srácokat megszólalni - az alap angol mellett felkerült német, spanyol és francia nyelvű nóta is, melyek mind a lemez csúcspontjai közé sorolhatók. Különösen a No Pasarán! című tétel ragadta meg a figyelmemet, melyben nagyon keményen odateszik magukat a srácok. A dal feszül az agressziótól, és a szöveg ritmizálása is olyan, hogy engem egyből olyan érzés kerít hatalmába, hogy legszívesebben nekiindulnék és ütnék, amit csak érek. A címben szereplő kifejezés egyébként egy nemzetközi antifasiszta jelmondat, bár eredetileg, az első világháború idején az ellenségtől elfoglalt védelmi állás megtartására buzdítottak vele. (Egy jó tanács a track-kel kapcsolatban: ne hallgassátok vezetés közben! Gyalogosok és egyéb élőlények élete múlhat rajta!)

Fontosnak tartom még kiemelni a No Pasarán!-t megelőző akusztikus tételt, mely az O5 címet kapta. Egyáltalán nem számítasz rá a német és a spanyol nyelvű aprítás közé ékelve, de így a lemez első harmadát lezárva mégis kegyetlen jól esik, és a szövege is szép.

Véleményem szerint maximálisan jóvátették a srácok az elkapkodott debütalbum hibáit. A dallamos zúzda barátainak kötelező lemez!

9