L
Szinte mindenki ismeri a Nevermore zenekart napjainkra, mivel - bár napjainkban szünetel - soraiban üdvözölhetünk egy magyar gitárost is, Vörös Attilát, aki a hazai tudatba is kicsit behozta tagságával a zenekart.
Na de ki tudja igazából, hogy minek a poraiból született meg a Nevermore?
Az a zenekar nem más volt, mint a Sanctuary, mely két évvel ezelőtt újra is alakult, tagjai pedig az új lemezen dolgoznak, bár sajnos már Jeff Loomis gitáros nélkül.
A Sanctuary egy Seattle-i power metal együttes volt, amely 1985-ben alakult, majd két kilenc számos stúdiólemezük született a '91-es feloszlásukig.
A zenekart Warrel Dane énekes, Lenny Rutledge és Sean Blosl gitárosok, Jim Sheppard basszusgitáros és Dave Budbill dobos alapította. A zenekar demójára Dave Mustaine (Megadeth) figyelt fel, majd beajánlotta őket az Epic Recordshoz, ahol elkészült az első lemezük, a Refuge Denied, amely 1987-ben jelent meg.
A lemezen a következő kilenc szám kapott helyet:
- Battle Angels
- Termination Force
- Die for My Sins
- Soldiers of Steel
- Sanctruary
- White Rabbit (Jefferson Airplane cover)
- Ascension to Destiny
- The Third War
- Veil of Disguise
Kezdjük is el a lemez hallgatását. Az első szám, ami a Battle Angels nevet viseli, máris tekeréssel indul, majd néhány riffel később elkezdődik a verze. Már lehet hallani Warrel Dane énekén is, hogy a kezdetleges dallamok is hasonlítottak már a Nevermore-ban lévőkre, viszont elhagyta a sikításokat (amiket én igazából nem bánok). Majd a második szám kicsit melodikusabban indul, egy szép dallamos szólóval, amit később egy kissé hasonlóan melodikus, de már erősebb jellegű riff követ, majd cleanben folytatódik a gitár és bejön az ének is vele. Később jönnek a tekerések is. A harmadik szám a Die for My Sins, ami a számomra legjobban szeretett szám, óriási lendület van benne, zeneileg kidolgozott, az éneket pedig (a sikítások ellenére is) imádom.
A Soldiers of Steel névre hallgató szám kicsit lassabban kezdődik erős basszussal, majd egy kisebb gitárszólóval töltődik meg mielőtt belép az ének díszítésekkel, ezután elérkezünk a zenekar nevét viselő dalhoz, ami gyönyörű clean résszel kezdődik, majd később pedig jön egy erősebb rész, számomra kicsit thrashes stílusú szólóval. A hatodik szám egy Jefferson Airplane feldolgozás, a White Rabbit, ami már az elején beköszöntő szólóból érezhetően komolyabb, mint a címéről elsőre hinné az ember.
Az Ascension to Destiny egy igazán erős szám, durva főriffel, majd nyolcadikként követi ezt a The Third War című dal, amiben az első riff előtt lévő szakadások máris felkeltik az ember figyelmét, majd az ének máris magasan kezdődik, ami az egész számra jellemző. Elérkeztünk az utolsó, Veil of Disguise című nótához, amiben sejtelmes zenei alapot, az énekben pedig váltva magas és mély dallamokat fedezhetünk fel.
Az album megjelenése után a zenekar a Megadeth-szel indult turnéra Európába. Ennek végeztével újra stúdióba vonultak a második lemezük felvételére, ami nem más, mint az Into the Mirror Black.
- Future Tense
- Taste Revenge
- Long Since Dark
- Epitaph
- Eden Lies Obscured
- The Mirror Black
- Seasons of Destruction
- One More Murder
- Communion
Az első szám sejtelmesen kezdődik, tökéletes kezdésnek, bemutatja a múlt és jövő között lévő szakadékot, valamint szövegileg (szóhasználatban) és énekileg is már jobban hasonlít a Nevermore stílusához. A Taste Revenge-t elkezdve már előzőleg is gondolkodtam azon, hogy mennyire faszán hallatszik minden, nagyon tetszik a lemez hangzása. Gyönyörű dallamos szólót találhatunk a számban. A harmadik szám, Long Since Dark máris egy szólóval kezdődik, amit megszakít egy kis időre az ének, majd folytatódik, utána pedig újból az ének váltja fel.
Ezután az Epitaph következik, amikhez hasonlót hallhatunk a későbbi Nevermore dalok között is, akusztikusan kezdődik. Az Eden Lies Obscured is már olyan dallamokkal kezdődik, amik belevésődnek az ember fejébe, és nagyszerű hangulatot teremtenek. A hatodik a The Mirror Black című szám, amiben továbbra is tartják az akusztikus részek alkalmazását, egy nagyon erős refrénnel megtoldva.
A Seasons of Destruction egy megszokott tekeréssel kezdődik, majd további gyors riffek követik a verzékben. A nyolcadik szám még kicsit jobban visszahúz a sikításokkal a Refuge Denied-re hajaz, viszont a szólók óriásiak. A lemezt lezáró Communion eleje dobbal kezdődik, így kicsit kitűnik a többi közül, valamint színesíti a lemezt. A dallamok erősek és fülbemászóak, az énekben már nincsenek sikítások, majd egy zseniális szóló tölti meg a számot. A közel hat perces szám befejezése a kezdetéhez hasonlóan az elhalványuló gitárszóló után újra a dobra van bízva, majd elcsöndesedik, és befejeződik a lemez.
A Future Tense-re videóklipet is is forgattak, valamint a közel thrashes jellegű, de dallamos részeket sem hanyagoló dalok gyorsan nagy hírnévhez juttatták a zenekart. A lemezbemutató turné alatt elkészült az Into the Mirror Black koncertlemeze, valamint Sean Bosl gitáros kilépett, helyére pedig Jeff Loomis érkezett.
Az új zenei légkör kialakulása miatt az Epic megpróbálta elterelni a Sanctuary stílusát, a zenekar pedig a vélemények és irányzatbeli célok végül a csapatot megosztották, így feloszlottak 1991-ben.
Warrel Dane, Jim Sheppard és Jeff Loomis úgy döntöttek, hogy átviszik a második album zenei világát, és így megalakították a Nevermore-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése