Scage: új irány, új felállás

Pár hete volt szerencsém megtekinteni a Scage szokásos szülinapi buliját a Roxxy Music Caféban, Tatabányán. Elég meglepő volt számomra, hogy négyes felállásban nyomulnak, és mint megtudtam a gitáros/énekes Jamtől, zeneileg is komoly változásra számíthatunk. Nézzük, mi újság tehát a csapat háza táján!

Hírek

Énekescserék, készülő albumok? Lássuk, mozgalmas hétvégéjük volt-e a csapatoknak!

Vesztegzár, Dormant Ordeal (PL), Crusted - Komarno (SK), Club 25, 2013. november 1.

BB

Elég érdekes módon, a Crusted zenekar sofőrjeként keveredtem erre a bulira. Miután a jóféle thrashélmény garantált volt, mind a Vesztegzár, mind Schlapak Petiék részéről, semmiképpen sem akartam kihagyni a koncertet, ha már felmerült ez a lehetőség, így egy özönvíz előtti kisbusszal nekivágtunk az országhatárnak.

Hírek

Ismét összevont hírmorzsákkal jelentkezünk, szót ejtünk a Hypocrisyről, a The Unguidedről, ismét lesz magyar résztvevő a Sear Bliss képében, és a Metallica mozifilmjének DVD-változatáról is többet megtudhattok majd.

Hírek

Új lemezen dolgozik a Bullet For My Valentine és a Crowbar, de az Agregator doboscseréjéről és a Kai Hansent ért csapásról is többet megtudhatsz.

Vesztegzár: új klip

A gyilkos thrashben utazó komáromi Vesztegzár együttesből a dobos Monostori Ádám keresett meg minket, hogy beszámoljon a csapattal kapcsolatos újdonságokról:

Amaranthe - The Nexus (2013, Spinefarm)

Holló-Vaskó Péter

Erős elektronikus alapok, egy férfi metalénekes, aki gyakran baseball sapkában lép fel, egy elf hercegnek álcázott gitáros, egy énekesnő, aki a cuki és a dögös közti határvonalon egyensúlyoz (tudtad, hogy van ilyen mezsgye egyáltalán?)… Szörnyűnek hangzik elsőre? Nos - döbbenetesen nem az! És erre bizonyíték az imént szándékosan sarkított kifejezésekkel körülírt Amaranthe zenekar második nagylemeze, a The Nexus.

Volbeat - Outlaw Gentlemen & Shady Ladies (2013, Vertigo/Universal)

Kósi Zsolt

Nehéz úgy kritikát írnia az embernek, hogy az egyik kedvenc bandáját kell ostrom alá vennie, minden szempontból. Mert ha az ember csak jót ír, akkor azt mondják, elfogult, ha csak rosszat, akkor azt, hogy nem is ismeri igazán a zenekart. De, hogy kedvenc rock ’n’ roll detektívemet idézzem, ilyen ez a popszakma. Van, amikor jogosan dicsérünk valakit (még ha közel is áll hozzánk), és van, hogy elfér a kritika. Megnyugtatok mindenkit, még ha lennének is elfogult hangok a cikkben, azért a végén feltüntetett pontszám teljesen reálisan tükrözi majd, hogy hol is tart, és most éppen milyen munkát tett le az asztalra a Volbeat.

Killswitch Engage - Disarm The Descent (2013, Roadrunner)

BB

Négy éve annak, hogy utoljára lemezt adott ki a Killswitch Engage. Ha a nyolcvanas-kilencvenes években ennyi időt kellett várni egy zenekart két lemeze közt, a rajongók joggal feltételezték, hogy a csapat már rég feloszlott, páran esetleg meg is haltak a tagok közül. És bár ez költői túlzásnak tekinthető (kivéve, ha a szóban forgó csapat neve Aerosmith, Mötley Crüe vagy Guns N' Roses, mely esetben jogosak lehettek az efféle aggályok), a KSE mögött is roppant eseménydús periódus áll.

Road, Dorothy - Tatabánya, Roxxy, 2013. 05. 10.

BB

Egészen fenomenális volt a Road tatabányai koncertje. Hosszú idő után most esett meg először, hogy az első sorban túrtam végig egy bulit, de mikor, ha nem Road-on? 

Witchcraft - Legend (2012, Nuclear Blast)

Körmendi Roland

Mi a szerencsés találkozás? Amikor az ember véletlenül kiveri valaki kezéből vásárlás közben a kiló kenyeret, és hetekkel később már egy párt alkotnak? Vagy amikor kisgyermekként először tömi anyuci a spenótot a szádba, és rájössz hogy Popeye a legmenőbb mesehős? Akár el is fogadhatnánk ezeket logikus válaszoknak, de a Carbon Music Blog nem ad életmód tanácsokat, legalábbis közvetve nem törekszünk erre.

Depresszió: „Nem szeretünk kompromisszumot kötni” - Interjú Halász Ferivel

N

A Depresszió bizony igen hosszú idő óta nem látogatott el Tatabányára, így nagy örömmel fogadta őket a közönség, ezúttal a tatabányai Roxxy Music Caféban. Az együttesről mostanság nem mondható el, hogy tétlenkedik. A klubbulik mellett 2013. április 20-án egy nagyszabású koncertet tartottak a Pecsában. Többek között erről, az elmúlt évek megpróbáltatásairól, élményeiről és jövőbeni terveikről beszélgettem Halász Ferivel, a Depresszió frontemberével.

Bring Me The Horizon - Sempiternal (2013, Sony-RCA/Epitaph)

BB

Nem mindennapos olyan léptékű változás egy banda zenéjében, mint az angol Bring Me The Horizon esetében. A szénné varrt Oli Sykes által vezetett csapat az első számú felelősök közé tartozott a deathcore előző évtized közepi felfuttatásában, a Job For A Cowboyjal együtt. Míg azonban Jonny Davy-ék a core-témákat elhagyva egy death metalosabb irányba mozdultak, a BMTH a kíméletlen Count Your Blessings debüt után lényegesen metalcore-osabbra, hogy mást ne mondjak, slágeresebbre vette a figurát a két évvel későbbi Suicide Season lemezen, és valamilyen szinten a megkezdett úton haladt a harmadik lemez, melynek szerintem már ők sem emlékeznek a teljes címére. Arra azonban, amit a Sempiternallal letett az asztalra a sheffieldi csapat, nem számítottam.

HIM - Tears On Tape (2013, Universal)

Kósi Zsolt

Pár éve még a hideg futkosott a hátamon, ha meghallottam azt a nevet, hogy HIM, vagy Ville Valo. Mikor először láttam egy fotón, konkrétan azt sem tudtam eldönteni fiú-e vagy lány, aztán mikor kiderült, hogy hím (ehe-ehe), csúnyán benyomtam őt egy nyomdafestéket nem tűrő kategóriába. Persze ezt az is felerősítette, hogy éppen abban az időben vetette őket a metalzene tengere a partra, amikor kizárólag csak black vagy death metal fordulhatott meg a lejátszómban. Az pediglen nem ma volt, ahogy a zenekar se tegnap kezdte a muzsikálást, igaz, az első jelentősebb sikerre nekik is egészen 2000-ig kellett várni, mikor is letarolták az emberiséget a Join Me In Death című gigaslágerrel.

Nazareth, Tri State Corner - Budapest, Club 202, 2013. 04. 24.

Szabó Botond

Amint tudomásomra jutott, hogy a ’70-es évek egyik kultikus zenekara, a skót illetőségű Nazareth ellátogat a Club 202-be, nem volt kérdéses, hogy a korszak megszállottjaként részt kell vennem eme jeles eseményen. Elképesztő és egyben kuriózum, hogy az együttes 1968-as alakulása óta kisebb-nagyobb formációbeli átalakulásokkal (sajnálatos módon halálesetekkel is), de kitartóan, és legfőképpen felbomlás nélkül, töretlenül készít újabb és újabb korongokat, valamint a turnézást sem adta fel. Valamelyest tartottam is tőle, hogy az 56 éves átlagéletkor – melyet csak Lee Agnew húz le a maga 32 évével – negatív hatással lesz élő perfomanszukra. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Ossian - A tűz jegyében (2013, Hammer)

Baucsek Rajmund

Egy zenekar, mely több, mint negyed évszázada van a színpadon, egy zenekar, mely ennyi idő alatt számtalan kiváló albumot tett le asztalra, egy énekes-szövegíró, aki mindig tud úgy fogalmazni, hogy az adott szöveg és mondanivalója újnak hasson és egy olyan ország, amely táptalajt ad az Ossiannak, hogy sokezernyi rajongójának örömet okozzon aktuális anyagával. Személy szerint a következő kritika, amely a frissen megjelent 2013-ban piacra dobott A Tűz jegyében című új albumról íródott, elfogult lesz. Elfogult, mert kedvenc zenekarom a magyar palettán a Paksi Endre vezette brigád, mely hosszú évek után a dobos posztján váltott, és egy rendkívül tehetséges új dobost találtak a srácok a szemtelenül fiatal Kálozi Gergely személyében. Annyit előre elmondhatok, kiválóan beilleszkedett a csapatba, remek dobtémákat hallhatunk a lemezen.

Aeon Zen - Enigma (2013, Nightmare)

BB

(Görgess le az angol verzióhoz! - Scroll down for the english version!)

Az Aeon Zen a szívem csücske. A 2009-es, egészen zseniális debüt óta rajongójuk vagyok, és követem a csapatot. Bámultam Rich Hinkset, aki egy lélegzetelállító progresszív rock/metal lemezt írt meg és játszott fel szinte teljesen egyedül, olyan színvonalon, olyan igényességgel, amely a színtér régi nagy ikonjainak is becsületére vált volna. Bizony, még ma is eltátom a szám, mikor a lejátszóba kerül. A második lemez nem lett talán annyira tigris, valami mágikus kémia hiányzott, vagy nem is tudom… Pedig Hinks arra is remek dalokat írt, de valahogy mégsem állt össze a kép. Lehet, hogy csak meg akarta mutatni, képes az A Mind's Portrait szintjének megugrására, és a görcsös bizonyítási vágynak egy érzésem szerint elkapkodott lemez lett az eredménye. Ettől függetlenül imádom a Face-et is, vannak rajta kiugró momentumok, de nem annyira kerek egész, amennyire a debüt (Mindkét lemezről írtam a rockvilag.hu-n egyébként) Most pedig itt a harmadik mű, amelyért - végre! – ismét LEMEZKÉNT tudok rajongani.

Road - Tegyük fel... (2013, Edge)

BB

Előre eloszlatnék minden téves gondolatot: itt objektivitásnak nem sok tere lesz… Aki ismer, pontosan tudja ugyanis, hogy a Road a kedvenc magyar bandám, így hát nem tudok nem elfogult lenni velük. A domoszlói csapat már jó egy hónapja kiadta ötödik lemezét, ez képezi mostani kritikám alanyát. Ami egyben némileg a meglepetés erejével is hatott számomra…

Depresszió, Burnout - Tatabánya, Roxxy Music Café, 2013. 03. 23.

BB

Őszintén megmondom, a Depresszió nekem nagyon sokáig kimaradt. Az Amíg tart albumot persze megjelenésekor szarrá hallgattam, és még a következő két lemez is sokat pörgött nálam, de az utóbbi két album a klipesített nóták kivételével nem volt meg. Amikor megtudtam, hogy jönnek márciusban, természetesen elkezdtem pótolni a lemaradást, és ennek az lett a következménye, hogy ugyanolyan lelkesen vártam ezt a koncertet, mint anno a tatabányai Sportcsarnokos bulijukat, talán még az Egy életen át album turnéján.

Stratovarius, Amaranthe, Seven Kingdoms - Budapest, Club 202, 2013. 03. 23.

Holló-Vaskó Péter

Igencsak zúzós esténk volt tegnap, március 23-án a Club 202-ben: a Stratovarius-Amaranthe kettős headline turnéra került sor az amerikai Seven Kingdoms vendégszereplésével.

Shakra - Powerplay (2013, AFM)

BB

Bár elsősorban a metal felé húz a szívem, a hard rock sem áll messze tőlem. Mindig szeretem ugyanis, ha jóféle dallamokkal operál egy csapat, és már számos zsír bandát kedveltem meg így. A Bernben székelő Shakrát is csak névről ismertem korábban, onnan is csak futólag. Új korongjuk, a Powerplay viszont elsőre elkapott, és azóta is folyamatosan pörög nálam.

"Minél több helyre eljutni, és minél több embernek zenélni!" - Interjú Paddy O'Reilly-vel (Paddy and The Rats)

N

Minden bizonnyal emlékezetes este marad február 23-a az ír kocsmapunk zene kedvelőinek, hiszen az este folyamán a Paddy and the Rats fergeteges koncertjét láthatták azok, akik a tatabányai Roxxy Music Caféba látogattak. Az együttes tavalyi lemeze - a Tales From The Docks - sikere után hozzánk is ellátogatottak egy buli erejéig, és szokásukhoz híven most sem okoztak nekünk csalódást. Mint azt már korábbi beszámolónkból megtudhattátok, a közel kétórás koncertet természetesen hatalmas sikerrel fogadta a közönség. A fellépés után volt szerencsém egy gyors beszélgetésre a zenekar frontemberével, Paddy O’Reillyvel, aki elmesélte a banda megalakulásának történetét, és hogy milyen is a „Pub ’n Roll” muzsika, de kiderül az is, hogy miért is marad emlékezetes számukra a tatabányai buli.

Saxon - Sacrifice (2013, UDR Music)

Körmendi Roland

Több, mint 30 éves zenei pályafutással a háta mögött mit tud még mutatni egy banda? Ezt a kérdést feltehetnénk Biff Byfordnak, de akár Angus Youngnak, vagy James Hetfieldnek is. Nagyon nehéz albumról albumra hozni az elvárt színvonalat, miközben a kritikusok duzzadó izomzattal és a mindenben hibát kereső attitűddel várják, hogy lecsapják a nekik amatőr módon feldobott labdákat. Persze vannak olyan csapatok, akiktől a rajongók felháborodva fogadnák az innovatív megoldásokat, de általában azért szeretjük a minimális változást, mindamellett persze hogy az egyedi-sajátos íz megmaradjon. Sikerült-e a brit heavy metal legendának elkerülni az önismétlés sötét ösvényét, vagy gyanútlanul rátértek erre az útra? Induljunk hát csatába, és könyörtelenül vágjuk le az ellenséget!

Paddy and The Rats - Tatabánya, Roxxy, 2013. 02. 23.

BB

Az előző évtized közepén valami egészen elképesztő méreteket öltő folk-hullám alakult ki az európai keményzenei színtéren. Addig nagyon underground volt ez a vonal, és bár folkos elemeket jó néhány banda alkalmazott, magának a folk metal műfajnak jószerivel a Skyclad-et leszámítva nem volt jelentős sikereket elért képviselője. A kétezres években a Finntroll és (főként) a Korpiklaani sikere nyomán számolatlanul alakultak a népi hangszereket használó bandák, melyek jobbára a skandináv és a kelta népzenei elemeket vegyítették hol zúzósabb, hol lazább, rockosabb dolgokkal. Érdekes ugyanakkor, hogy a keltás-kalózos témákat punkrockos alappal vegyítő csapatok zömmel Amerikából származnak, leghíresebb képviselőik a Dropkick Murphys és a Flogging Molly. Mindezt egyfelől gyorstalpaló gyanánt meséltem el, másfelől pedig, mivel korán érkeztünk aznap este a Roxxy-ba, az ír kocsmapunkot játszó miskolci Paddy and The Rats koncertje előtt is volt időm ezt végiggondolni.

Paddy and the Rats - Tales From The Docks (2012, Nordic Records)

Baucsek Rajmund

2012 telén jelent meg hazánk egyik legnépszerűbb fiatal zenekarának a kelta-ír punk zenét nagyon stílusosan előadó Paddy and the Rats nagyon várt 3. albuma, a Tales From The Docks. A csapat nagy rajongótábort tud maga mögött mind kis hazánkban, mind más országokban. Teltházak, remek hangulat jellemzik a csapat működését, emellett a közvetlenség is növeli a szimpátiát irányukba. És nem utolsósorban az érett csapatmunka. Az első két lemezükkel berobbantak a magyar zenei életbe, nagyon ügyesen ráharaptak a népszerű zenei irányzatra a „folkra”, melyet ők elsősorban punkos előadásmóddal adnak elő. Ez az új lemezükre is igaz, amely 15 tételt tartalmaz, mintegy 50 percen osztoznak a dalok. Amit elöljáróban el lehet mondani a lemezről, hogy a srácok nagyon jó marketinget csináltak, fokozatosan töltötték fel a népszerű zenemegosztóra a dalokat, így a lemez megjelenése előtt nagyjából képet formálhattunk az új lemezről. Ez alapján állítom, hogy a tavalyi év egyik legjobban sikerült lemezéről van szó, és megkockáztatom, hogy ez az eddigi legjobb lemezük. És hogy miért? Nos lássuk!

Bullet For My Valentine - Temper Temper (2013, Sony/RCA)

BB

Nagy céljai voltak pár éve a walesi Bullet For My Valentine-nak. Matt Tuckék azt nyilatkozták egy interjúban, kb. a Scream Aim Fire lemez 2008-as megjelenése tájékán, hogy durván a következő évtized közepére a világ egyik vezető metal bandájává akarnak válni. Nos, ha csak a kereskedelmi szempontokat nézem, a Bulletnek esélye van arra, hogy elérje a célokat, melyeket kitűzött magának. Ha viszont a dolgok zenei részét veszem górcső alá, akkor azt kell mondjam, minimális az esély arra, hogy ezt metal bandaként tegye meg.

Alvin és a Mókusok, Nonverse - Tatabánya, Roxxy Music Café, 2013. 02. 08.

N.

Sem a közönség, sem pedig a zenekar tagjai nem lehettek csalódottak, amikor február 8-án a tatabányai Roxxy Music Caféba látogatott el a szókimondó dalszövegéről jól ismert hazai punkrock együttes, az Alvin és a Mókusok. Mi kifejezetten szerencsének mondhattuk magunkat, ugyanis az aktuális Bátorság, nyújtott kéz albumot bemutató turnét idén nálunk nyitották.

Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators, Leander Rising - Budapest, Papp László Sportaréna, 2013. 02. 07.

Körmendi Roland

Nehéz elkezdeni az elkezdhetetlennek tűnő beszámolót, amikor az ember egy ilyen muzikális élményen van túl. Giccsesnek hathat a kijelentés - de vállalom -  mert az emocionális töltet amit kaptam, abszolút betalált rock 'n' roll szívembe. Kellett egy kis idő mire feleszméltem ebből az állapotból, és rávettem magam gondolataim papírra vetésére - de tapasztalt jedihez méltó módon használom fel a mindenható erőt, és megosztom veletek e hideg februári este történéseit. A cikk elolvasásához ajánlott valamilyen nemű alkohol elfogyasztása - ha ott voltál, azért, ha nem, akkor szégyelld magad...

"Az Enigma kiadása karrierem csúcspontja!" - Interjú az Aeon Zennel

Holló-Vaskó Péter

(Görgess le az angol verzióhoz! - Scroll down for the english version!)

Nagyzenekari opuszból death metal teperés, majd abból klasszikus hard rock... Hogy katyvasznak hangzik így elsőre? Nos - ha ismered az Aeon Zen muzsikáját, akkor tudod, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetnél! A brit progresszív rock/metal színtér egyik legegyedibb bandája az Aeon Zen, akik stílusokon, műfajokon át űzik egyre erősebb, kapósabb dallamokkal az örök boldogság állapotát... No de hogy is van ez? Mondja el maga a zenekar atyja, Rich Hinks, akivel volt szerencsénk egy interjú erejéig ütközni. 

Deep Purple családfa koncert: Cry Free, Violent Moon - Budapest, Club 202, 2013. 01. 25.

Körmendi Roland

Ha január, akkor Cry Free születésnapi és évköszöntő buli a Club 202-ben (vagy ahogy a frontember Atka viccesen mondta anno a névváltozás miatt, az annak „csúfolt” Wigwam-ban..)! Nos, az állandóság jó dolog az életben, és a most 17 éves banda állandóan előrukkol valami extra dologgal. Ez a DP-családfás történet komoly fejfájást okozhatott Atkáéknak, mert a rajongók szakadatlanul követelték a Whitesnake, Rainbow, Glenn Hughes, Gillan, és egyéb Purple-mellékági nótákat - így hát be is adták a derekukat, és létrejött ez az igen különlegesnek ígérkező este. A 15. szülinapi bulis őrültségek, és a Purple-Zeppelin kooperáció után tehát most egy egész estés kitekintést kapunk ezekből az életművekből. 

Helloween - Straight Out Of Hell (2013, The End/Sony)

BB

Mindig nehéz egy csapat tizennegyedik stúdiólemezéről írni. Akkor különösen, ha az adott együttes egy komplett stílus megteremtésénél bábáskodott, és bizonyos albumaikkal az európai heavy/power/speed metal alapjait fektették le. A Helloween esetében pedig éppen erről van szó. Mi olyat lehet még írni egy ilyen zenekarról, amit eddig nem írtak le? Ráadásul a német power is egy olyan műfaj, legalábbis szerintem, hogy vagy szeretni, vagy utálni lehet, köztes állapot nem nagyon létezik. Weikath-ékkal annyiban más a helyzet, hogy őket a Keeper-lemezek után nem lehetett megkerülni, és el kellett fogadni, hogy egy komplett színtér épül fel a legendás dupla albumra. A hamburgi heavy metal mestereinek új CD-je véleményem szerint a lassan harmincéves csapat minden erényét megcsillogtatja.

Hatebreed - The Divinity Of Purpose (2013, Nuclear Blast)

Kósi Zsolt

Alig kezdődött meg az új év, máris izmos albumokkal támad a keményebb zene a hallgatókra - minden irányból. A hardcore-vonal jeles képviselője - gyakorlatilag koronázatlan királya - az amerikai Hatebreed, amely már 1994 óta ontja a világra a kőkemény, odamondogatós zúzdát, hozzáteszem, mesteri szinten. Legutóbb négy éve hallattak magukról, az akkor megjelenő Hatebreed című lemezük azonban a kísérletezős mivolta miatt felemás érzéseket hagyott a rajongókban, köztük bennem is. Tetszett, jó volt, de valahogy hiányzott belőle az az érzés, ami az új albumot, a The Divinity of Purpose-t viszont teljes egészében körbelengi.

Paradox - Tales Of The Weird (2012, AFM)

BB

Jó három évig készült az új Paradox-anyag. Amúgy sem a rohamtempóban egymás után összecsapott lemezeiről híres a Charly Steinhauer énekes/gitáros vezette brigád, bár ez a három év még kevésnek is tűnik, ha azt veszem, hogy a '89-es Heresy és a 2000-ben kiadott Collision Course (melynek címét pofátlanul lenyúlta a Royal Hunt 2008-ban), illetve a 2008-as Electrify között mennyi idő telt el. Utóbbi koronggal kezdődött a német thrash-veteránok legújabb korszaka, melynek már harmadik lemeze a Tales Of The Weird.

Black Country Communion - Afterglow (2012, Mascot)

Körmendi Roland

Sokat gondolkoztam azon, hogy miről is kéne írnom a nagyon népszerű Rival Sons – Head Down kritika után. Először is le kellett nyelnem a siker okozta sokkot, és feldolgozni a tényt, hogy a világ egyik legjobb zenei blogjának írhatok ezentúl. A következő pillanatban pedig már meg is jelent lelki szemeim előtt ez a banda, mely jogosan kapta meg a manapság nagyon divatos supergroup jelzőt. Egy apróság még problémát okozhatott volna: adott a banda, de van nekik egy frenetikusan profi Live Over Europe DVD-jük szintén tavalyról, amiről szintén lehetne hosszasan örvendezni. De mégis inkább az aktuálisabb, legutóbbi sorlemez kapta meg a lehetőséget. Íme!

Rival Sons - Head Down (2012, Earache)

Körmendi Roland

Tavaly sok gyerek született, hatalmas felháborodást keltett, hogy nem lett világvége december 21-én, Magyarország alkohol fogyasztása továbbra is jelentős maradt, a nagymama sütije még mindig tízszer lekörözi a bolti csomagoltat... és nem utolsó sorban nagyszerű lemezek láttak napvilágot. Ugye, hogy ugye? Egy szó, mint száz, egy olyan korongról fogok írni, mely nálam 2012 legjobbja! Méghozzá vitathatatlanul! Vigyázat, hosszú és céltalan (?) ömlengés következik!

Vesztegzár - Beteg világ (2012, Vesztegzár)

BB

A második KickAssMetalNight Fesztiválon találkoztam először a komáromi Vesztegzár zenéjével, bár a nevük ismerős volt korábbról. Azon a koncerten igen jó formában voltak, és szikár, megalkuvást nem tűrő thrashmuzsikájuk is mély hatást tett rám, így hát nem is volt kétséges, hogy szorosabb ismeretséget kell kötnöm a csapat zenéjével. Végül aztán a december 28-i hivatalos lemezmegjelenés után két nappal, a TAZ-Mánia Fesztiválon kaparinthattam meg a CD-t, és ugyanekkor nyílt alkalmam beszélgetni egy kicsit a srácokkal. Ennek eredményét nemsokára elolvashatjátok, előbb azonban a Beteg világgal foglalkoznék.

Newsted - Metal (2013, Chophouse)

Körmendi Roland

Elfogott a nosztalgia hangulata, amikor az év első általam hallgatott lemeze befészkelte magát hallójáratomba, és visszarepített a dicső heavy-thrash metalban lubickoló nyolcvanas évekbe. Aki mindezért „felelős”, az nem más, mint Jason Newsted, és a nagyon kreatívan saját magáról elnevezett triója.

Zenészek kedvencei (2012)

A szerkesztőségi toplisták összeállítása után arra gondoltunk, mi lenne, ha megkérdeznénk zenész barátainkat, és tavalyi interjúalanyainkat, vajon Ők mely lemezeket látták 2012 legjobbjainak. Szerencsére szép számmal akadtak, akik elfogadták megkeresésünket, nekik ezúton is köszönjük a listákat! Igen eklektikus végeredmény született, mint azt alább is látni fogjátok, a legtöbb első helyet (két jelöléssel) a Biohazard legújabb albuma, a Reborn In Defiance gyűjtötte be, de sokan emlegették tavalyi kedvenceik között a Testament, a Stone Sour, a Gojira, Slash és a Meshuggah munkáit is. Nem is húzom tovább az időt, jöjjenek tehát a listák!

Bloody Roots - Az ígéretek földjén (2012, Nail)

Baucsek Rajmund

2012 utolsó negyedében érkezett meg az az album, amelyet már régóta vártam. A Bloody Roots Ígéretek földjén című, a banda második lemezének számító új kiadványa az elvárásokat hozta, sőt véleményem szerint felül is múlta és 2012 legjobb lemezei között lehet tudni a soproni thrasherek alkotását. Amikor Smici (Schmiedl Tamás, a Moby Dick frontembere) kitalálta az egész projektet pár évvel ezelőtt, üdvözöltem a dolgot, hiszen bár jó néhány kiváló metal zenekar van kis hazánkban, elég csak másik bandáját megemlíteni, de egy igazi zúzós, minden tekintetben thrash muzsikára szükség van. Ezt az űrt véleményem szerint 100%-ig kitöltötte az együttes. Az első album is nagyot szólt, nagyon jó cimborákat gyűjtött maga mellé Smici, ami meg is látszott a végeredményen.

Dishearthed - Praise The Fool EP (2012, Dishearthed)

BB

(Görgess le az angol verzióhoz! - Scroll down for the english version!)

Nem titok, hogy előszeretettel túrom a netet ismeretlen csapatok után kutatva. Rengeteg olyan zenekar ügyködik ugyanis az undergroundban, akikre nem vetül a reflektorok fénye és csillogása, akik keményen megdolgoznak minden egyes koncerten azért, hogy maguk mellé állítsák a közönséget. Mivel ezek a bandák a "szakma" elvárásaitól, és a túlzott kasszacsörgés okozta bénultságtól mentesen alkothatnak, nem ritkán sokkal minőségibb, élvezhetőbb produkciót tesznek le az asztalra, mint a fősodorban lévők. Különösen üdítő, hogy ha a fentebb említett minőséget egy, a metal térképének perifériáján elhelyezkedő csapat hozza létre. Nem kerülgetem tovább a kerülgetnivalót: számomra 2012 legnagyobb meglepetése (ahogy 2011-ben a mostanra már második albumán dolgozó angol Subversion debütje) a chilei Dishearthed hatszámos EP-je volt.

A szerkesztőség kedvencei (2012)

Mint azt észrevehettétek, eléggé rápihentünk az ünnepekre. Nem kell emögött különösebb okot keresni, egészen egyszerűen arról van szó, hogy kissé megfeküdte a gyomrunkat a karácsonyi bejgli, és túl jól sikerült a szilveszteri mulatozás, hehe. De itt vagyunk, ragyogunk, és mindannyian írtunk egy rövid listát, mely lemezeket tartottuk a legjobbnak 2012-ben. Mini-időutazásra fel, visszatekintés üzemmód indul! Check it out!

Wintersun - Time I (2012, Nuclear Blast)

Baucsek Rajmund

A 2012-es esztendőben végre eljött a várt pillanat. Az első albumával igencsak sok pozitív kritikát bezsebelő finn Wintersun legénysége sok munka, variálás és sok megpróbáltatás után végre kihozta új albumát. Elöljáróban annyit érdemes megjegyezni, hogy a banda lelke és vezetője, az Ensiferum valamikori tagja, Jari Mäenpää számos interjúban hangsúlyozta, hogy az új anyag egyrészt konceptlemez lesz, másrészt, hogy a kiadóval egyetértésben úgy döntöttek, hogy két részletben fog kijönni. Ennek első fele jött ki 2012 őszén.  A lemez 5 számot tartalmaz, de mielőtt megijednénk, nem egy EP-ről van szó, hanem egy kicsivel több, mint 40 perces lemezről. A kutya ott van elásva, hogy a számok többsége közelíti, illetve kettő esetében jóval meghaladja a 10 percet. Ezek viszont majdnem mesterművé teszik az északi epic-metal legénység új kiadványát. Hogy miért majdnem, az alábbiakból kiderül…