Volt egyszer 2011, part II. - Evergrey, Mercenary, The Embodied

A legutóbbi héten elkezdett "múltidéző" sorozatomat folytatva, ma is három lemezt hoztam nektek, felsorakozik a svéd prog/power bánatmetal Evergrey, a megfogyatkozott dán Mercenary, valamint a magyar származású dobossal kiálló, saját bevallásuk szerint a heavy és a death metalt egyesítő műfajban alkotó, szintén svéd The Embodied is.

Evergrey - Glorious Collision (2011, SPV)

A svéd bandával való ismeretségen a 2004-es The Inner Circle albummal, és az azon található A Touch Of Blessing meganótával (azóta is legjobb szerzeményük szerintem) kezdődött, majd két remek album után (a 2008-as Torn különösen jóra sikeredett) a rajongóknak 2010-ben megdöbbenéssel kellett látniuk, hogy az énekes/gitáros/főnök a zenekar háromötödét szélnek ereszti, csak Rikard Zander billentyűst tartja meg maga mellett. Ezért is vártam kíváncsian az új lemezt, hiszen roppantmód érdekelt, hogy az amúgy általam zseniként számon tartott Englund kiket választ maga mellé társul - bár sok félnivaló nem volt, hiszen a zenei agynak mindig is a jó öreg Tom számított a csapatban, így tudható volt, hogy a muzsika nem lesz gyökeresen eltérő a korábbi munkáktól. Amúgy jobbára a nagyközönség számára új arcok lettek a szerencsések, a legismertebb közülük az a Johan Niemann basszer, aki éveken át a Therionban ügyködött, mígnem a másik legendás svéd diktátor, Cristofer Johnsson ki nem adta az útját. Rajta kívül Tom a gitárostársát is lecserélte (Henrik Danhagét váltotta Marcus Jidell), a dobszékre pedig Johan Ekdahl helyett Hannes Van Dahlt ültette. (És ha már említettem a Theriont, hadd hozzak fel egy újabb párhuzamot - az ő legutóbbi Sithra Ahra lemezük előtt is hasonló volt a képlet, ott is lecserélődött majdnem a komplett garnitúra.)

Eme érdekes momentumok után jött ki a tavalyi év elején a Glorious Collision. A produceri munkákat most először irányította egyedül Tom Englund, és a teljes lemezt is ő írta majdnem egyedül, szemben az inkább közös zenekari munkának számító Tornnal. Nem végzett rossz munkát, meg kell hagyni. A nyitó Leave It Behind Us azonnal hat belassult refrénjével és Englund mérgező dallamaival. A Wrong egy igazi bánathimnusz Evergrey-módra, újabb emlékezetes kórussal - a közéjük ékelt, gyorsabb You szimplábbnak hat ehhez a két dalhoz képest, pedig abba is rengeteg érzelmet tettek. 

Ezután progresszívebb tételek jönnek, többször kavargatnak a hangszeresek, említhetem akár a brutális dob-támadással induló Frozent, vagy az utána érkező Restoring The Losst is. De a lemez csúcspontja szerintem a lágyan, Englund síró énekével induló The Phantom Letters - a szőr feláll rajtam Tom hangjától, és a szövegtől is. Idézek: "Nem lehet megállítani a világom felgyújtását, mert ezek a lángok az én hibáim, és a hamu a vallomásomként hull alá a mennyből." Na, az ilyen dolgok miatt mondom én, hogy Englund zseni, mert az egy dolog, hogy papírra veti ezeket a sorokat, de aztán ahogy elénekli...! Kész, kifeküdtem... És még az igaz katarzis hátravan...

A The Disease indításáról nekem elsőre a These Walls ugrott be a Dream Theatertől - és másodjára is, merthogy itt is nyugodtabb a verze, és emelkedettebb a refrén. Az egyházikórus-szerű ének után masszív riffeléssel és kétlábdobokkal lecsapó It Comes From Withinben nagyot tekernek a gitárosok, a Free viszont totálisan ellentéte az itt hallható zúzdának - lassú, nyugis, vonósokkal megtűzdelt darab, az igazi katarzist viszont a záró ...And The Distance hozza el. Megrázó, hihetetlen szép szöveg, újabb zseniális sorokkal: "Távolságot tartasz, eltolsz magadtól, sosem engeded kimondani a szavakat, melyeket ki akarok mondani."

Ettől aztán meglehetősen nyomasztó véget ér a lemez. Összességében el lett találva a pörgősebb és a lassabb dalok aránya. Ha nem is szültek egy újabb Touch Of Blessings-szintű alapvetést, ez egy remek nótákkal megpakolt Evergrey-korong.

9

Mercenary - Metamorphosis (2011, Napalm)

A dán Mercenary-re is igaz, ami az Evergreyre, jelesül hogy a legújabb albumuk előtt lecserélték a tagság jó részét, ám esetükben ez mennyiségi változással is járt. Adott ugyebár egy hatfős brigád (két gitár, basszus, billentyű, ének, dob felállásban), melyből hárman távoztak, viszont csak egyvalaki érkezett, így hirtelen négyen lettek. Ez főként az élő teljesítményben köszön vissza, több helyről is hallani olyan vélekedést, hogy élőben nem tudják hozni a szintet - amit lemezen kétségtelenül megugrottak, hiszen a Metamorphosis egy minőségi cucc.


A tagcserékről bővebben is szólnék, hiszen a távozók között a csapat eddigi kulcsjátékosai szerepelnek, jelesül a Sandager-testvérek (Morten billentyűs és Mikkel énekes), valamint Mike Park Nielsen dobos - utóbbi szerint "nem láttuk ugyanúgy a zenekar irányát és jövőjét". Csak az ütős posztra érkezett ember Morten Lowe személyében, a többit házon belül oldották meg. Így például a gitáros Martin Buus felel a jövőben a billentyűkért is, az előző albumnál érkezett és eddig vokálozó René Pedersen basszer pedig hirtelen frontemberré avanzsált, a basszusozás mellett most már a középső mikrofonállvány is az ő terepe lett. Nyilván rajta nyugszik a legnagyobb teher, hiszen a káprázatos hangú Mikkel Sandagert kellett pótolnia, de becsülettel igyekezett, és sikerült is néhány kiváló énektémát a lemezre helyeznie.

Például rögtön a nyitó Through The Eyes Of The Devilben... Már-már beszarás szintű, amit refrénként produkál, de maga a dal is el van találva, van íve, remekül épül fel, a szaggatott riffelésű verze és a lazább, de még hörgős bridge-téma után elemi erővel robban be a kórus, és én itt már meg voltam véve, hogy őszinte legyek...

A progresszív élből sem vettek vissza, hiszen azért megtöltötték tartalommal a nótákat, melyek többsége öt és hat perc körüli időtartammal rendelkezik. Morten Lowe veszett melót végez az egész albumon, az alapítók közül utolsónak maradt Jakob Molberg gitáros pedig feszes, harapós témákat szállít.

Több dalt nem akarok kiemelni, hiszen egy egységes színvonalú korongról van szó, mely megérdemli a nyolc pontot, ugyanis egy korrekt melodeath anyag, bár a régi tagok picit hiányoznak, főleg Mikkel Sandager. De amilyen lelkesedéssel dolgoznak, nem kétséges, hogy legközelebb is minőségi anyaggal rukkolnak elő.

8

The Embodied - The Embodied (2011, Pure Steel)

Úgy látszik, ma a skandináv zenekaroknak jutott terep, lévén a The Embodied is a messzi északról, jelesül Svédországból jött. A dobosukra azonban érdemes odafigyelni, ugyanis a magyar származású Axel Janossy csépelő a bőröket a csapatban. Zeneileg nem a tipikusra törekednek a srácok (Axelen kívül Marcus Thorell énekes, Jonathan Mortensen és Christoffer Melin gitárosok, valamint Agust Ahlberg basszer alkotják a gárdát), ugyanis saját bevallásuk szerint a klasszikus heavy metalt próbálják keverni a korai death hatásokkal. Utóbbi inkább a zenében jön elő, bár nem igazán jelentős a szerepe, ezért nem is hívnám melodikus death metalnak ezt a műfajt, inkább a tesztoszteronnal felpumpált power jelzőt aggatnám rá, ha már mindenképpen be kell pakolni a csapatot egy polcra. A skatulyázásnak egyébként sosem voltam híve, szerintem a zene a lényeg - azzal pedig itt szemernyi gond sincsen.

A nyitó As I Speakben már láthatod, mire megy ki a játék - nem olyan durva ez a zene, mint akármelyik melodeath csapaté, Marcus orgánuma inkább karcos, de tiszta, noha pár üvöltést elereszt, de inkább csak színező jelleggel. A Dead Man Walking érkezik másodikként, egy olyan refrénnel, amit ha egyszer hallasz, nem fogod többé elfelejteni soha a büdös életben. Durván indul a Shedding Skin, itt elég komoly At The Gates-hatásokat éreztem a nyitótémában, a kórus pedig megint oda van téve, ahogy kell. A másik nagy melodeath-alapvetés, az In Flames is megjelenik pár momentumban a lemezen, ám ez sajnos elkerülhetetlen - a melodikus death metal (egye fene...), mint műfaj, többszörösen túl lett játszva a megjelenése óta eltelt kb. két évtizedben, óhatatlanok az ilyen áthallások.

Mindenesetre igényes bemutatkozás ez a srácoktól, Marcus hangjára pedig bátran alapozhatnak a következő albumokon is. A pontszámom egy kicsit Axelnek is szól, meg persze a reménynek, hogy nem adják alább a kettes lemezen sem!  Dicséretes a kezdeményezés, hogy valami újat hoznak a színtérre, és én szurkolok nekik, hogy végig tudjanak menni az úton.

8