Helloween - Straight Out Of Hell (2013, The End/Sony)

BB

Mindig nehéz egy csapat tizennegyedik stúdiólemezéről írni. Akkor különösen, ha az adott együttes egy komplett stílus megteremtésénél bábáskodott, és bizonyos albumaikkal az európai heavy/power/speed metal alapjait fektették le. A Helloween esetében pedig éppen erről van szó. Mi olyat lehet még írni egy ilyen zenekarról, amit eddig nem írtak le? Ráadásul a német power is egy olyan műfaj, legalábbis szerintem, hogy vagy szeretni, vagy utálni lehet, köztes állapot nem nagyon létezik. Weikath-ékkal annyiban más a helyzet, hogy őket a Keeper-lemezek után nem lehetett megkerülni, és el kellett fogadni, hogy egy komplett színtér épül fel a legendás dupla albumra. A hamburgi heavy metal mestereinek új CD-je véleményem szerint a lassan harmincéves csapat minden erényét megcsillogtatja.

Helloween (b-j): Andi Deris énekes, Dani Löble dobos, Michael Weikath
gitáros, Markus Grosskopf basszer, Sasha Gerstner gitáros

Pedig bizony az első két Keepert feljátszó brigádból már csak ketten vannak itt - Markus Grosskopf basszer és Michael Weikath gitáros. Michael Kiske énekes kilencvenes évek eleji távozása alapjaiban veszélyeztette a Helloween további pályafutását, hiszen senki sem hitte el, hogy képes lehet bárki pótolni a zseniális vokalistát. Aztán mégis sikerült a helyére megnyerni Andi Derist, a Pink Cream 69 torkát, aki nem annyira "a plafonon" énekelt, hanem egy a fiatal Kiskéénél alapvetően karcosabb orgánummal rendelkezett. Neki ez a kilencedik lemeze a csapat élén, és bár voltak ezek között is gyengébb produktumok - én például helyből idesorolom a hármas Keepert, mert baromira nem értek egyet az ilyen-olyan okból (de általában csak a pénzért, hogy a jól csengő név miatt még többen vegyék meg a lemezt...) történő újabb bőrlehúzásokkal, főleg, ha nem is érhet fel a stuff a klasszikus névadó lemezekhez... - egy bizonyos szintet megbízhatóan tudnak tartani azért azóta is. És ők aztán még a vészterhes kilencvenes években sem távolodtak el a metaltól egy kicsikét sem!

És akkor itt az új lemez, ami szerintem jól sikerült. Végképp összeért a nyolc éve stabil felállás; Deris és  Kiske összehasonlítását már megejtettem, viszont bele kell törődni, hogy Dani Löble sosem fog úgy dobolni, mint akár a Keepereken tette azt Ingo Schwichtenberg, akár a kilencvenes években Uli Kusch - oké, változatosan üt, de azokat az eszement pörgetéseket, filleket, tempókat nem tudja már visszahozni, amiket elődei szinte minden dalban előhúztak. Sacha Gerstner is kiválóan beépült a csapatba, és a jellegzetesen borult Tökfej-humort is magáévá tette. Erre legjobb példa az Asshole, amit teljes egészében ő jegyez, és amit egy rendőri igazoltatás alkalmával sikerült az intézkedő közeg orra alá küldenem, hehe. Ez amúgy a lemez egyik legsötétebb hangulatú szerzeménye, tipikus galoppozós refrénnel.

A nyitány azért költőibb az első single Nabataea-val, ami egy majdnem hétperces, témaváltásoktól hemzsegő nóta. Teljes egészében Deris jegyzi, és igazából leghamarabb ez talált be nálam a lemezről. A World of War egy "szabvány" hamburgi speed-dal, száguldó refrénnel, keményebb verzével. De aztán Deris ebbe is olyan dallamokat pakolt (meg majdnem az összes dalba), amik még a kevésbé combos szerzeményeket is szerethetővé teszik a hallgató számára. Még a tölteléknek nevezhető dalokba (Far From The Stars, Years) is zseni énekmegoldások kerültek - bár, ha őszinte akarok lenni, ezek se gyengébbek a lemez többi részénél, csak lehet, hogy én sokalltam be egy picit a sokadik speed-refrénnél... Egyetlen valóban feleslegesnek nevezhető dal van a lemezen, a záró Church Breaks Down.

Helloween

Kiemelkedő momentumból is akad jó néhány, az épphogy' háromperces Live Now! például ilyen a tíz-negyedes refrénjével, de a lemez legjobb pillanatait adó Burning Sun - Waiting For The Thunder kettős is borzalmasan erős, még a Helloween-diszkográfián belül is, előbbi volt az első dal, amit megismerhettek a rajongók még tavaly, utóbbiban pedig a CD legjobb refrénjét ereszti el Deris. De ezt a dalcsokor még folytatódik a Hold Me In Your Arms (ilyen szívbemarkoló lírát se sokan tudnak megírni...), Wanna Be God (lényegében egy átkötő, a legendás Freddie Mercury-nak ajánlva), Straight Out Of Hell trióval. Ha ezt az öt számot (plusz a Nabataeát) egy EP-n adják ki, én már akkor is megnyalom a tíz ujjamat (az Asshole meg mehet rá bonus track-nek, hehe). De a Make Fire Catch The Fly is nagyon tetszik azzal a rekesztett hangszínen elővezetett bridge-résszel.

A Tenerifén rögzített lemez (a közvetlen előd 7 Sinners-t is ott vették fel) producere Charlie Bauerfeind volt - de persze ez nem bír már hírértékkel, hiszen az új évezredben még nem sikerült Weiki-éknek más producerrel dolgozniuk, csak érdekességképpen, balkézről jegyeztem meg. És ha már Weiki: csak részben lett igaza a mesternek, mikor azt nyilatkozta korábban, hogy tutira szét fog rúgni néhány segget az album, mert egyrészt a zenészek 90%-a ezt minden album előtt lenyilatkozza, másfelől pedig én fenntartásokkal kezelem ezt a CD-t. Őszinte leszek - rosszabbat vártam a 7 Sinners után, de a Burning Sun, Nabatea, Waiting For The Thunder-típusú dalok képesek feledtetni az esetlegesen így is meglévő gyengébb/sablonosabb pillanatokat. Ez most egy nyolcasra jó nálam, viszont az csont nélkül jár is neki.

8

Tracklist

1. Nabataea
2. World Of War
3. Live Now!
4. Far From The Stars
5. Burning Sun
6. Waiting For The Thunder
7. Hold Me In Your Arms
8. Wanna be God
9. Straight Out Of Hell
10. Asshole
11. Years
12. Make Fire Catch The Fly
13. Church Breaks Down

Megjegyzés.: az új évtől szigorítottam a pontozási rendszeremen, nem fogom minden jó lemezre rádobálni a kilencest, tízest pedig csak a fellebbezhetetlen alapművek fognak kapni.