Black Country Communion - Afterglow (2012, Mascot)

Körmendi Roland

Sokat gondolkoztam azon, hogy miről is kéne írnom a nagyon népszerű Rival Sons – Head Down kritika után. Először is le kellett nyelnem a siker okozta sokkot, és feldolgozni a tényt, hogy a világ egyik legjobb zenei blogjának írhatok ezentúl. A következő pillanatban pedig már meg is jelent lelki szemeim előtt ez a banda, mely jogosan kapta meg a manapság nagyon divatos supergroup jelzőt. Egy apróság még problémát okozhatott volna: adott a banda, de van nekik egy frenetikusan profi Live Over Europe DVD-jük szintén tavalyról, amiről szintén lehetne hosszasan örvendezni. De mégis inkább az aktuálisabb, legutóbbi sorlemez kapta meg a lehetőséget. Íme!

Glenn Hughes, Joe Bonamassa, Jason Bonham, Derek Sherinian. Ez a négy név nem szorul bemutatásra, kivéve ha kezdő rockzene hallgató vagy (ugye nem?). Ebben az esetben állíts meg az utcán, vagy még egyszerűbb a neten szörfölgetni pár órácskát okosodás végett... Szóval adott egy szuper társaság, akik külön-külön is nagyszerű egyéniségek. Természetesen dalírás terén a két „főkolompos” Glenn és Joe, de Jason és Derek is rendelkezik több évtizednyi tapasztalattal, szóval igen hatékonyan tudnak alkotni. Minőség és mennyiség szempontjából is kielégítik a rajongókat, mivel eddigi 3 éves működésük alatt eddig ez a harmadik nagylemez, plusz még kényeztettek minket egy „f@cking great” koncertlemezzel is ugyebár.

Black Country Communion (b-j): Joe Bonamassa gitáros, Jason Bonham
dobos, Glenn Hughes basszusgitáros/énekes, Derek Sherinian billentyűs

Az egész BCC (ezentúl hadd rövidítsek mán') dologról tulajdonképpen Kevin Shirley szuperproducer tehet, aki a társaság összerántásában tevékenykedett elég jelentősen. Őt ugye szintúgy nem kell bemutatni, foglalkozásából adódóan több száz (inkább ezer) zenészt ismer. És persze dolgozott már Joe-val is, még a 2006-os You & Me lemezén, ahol történetesen Jason ütötte a cájgot... Véletlen egybeesés, hogy pont abban az évben jött össze jammelgetni Glenn és Joe, ami olyan királyul sikerült, hogy a stúdiót egy későbbi közös munka reményében hagyták el. 2009-ben  aztán színpadra álltak, hogy elnyomjanak pár nótát a House of Blues-ban egy „guitar clinic” eseményen, és itt már tudták hogy ebből bizony bandázás lesz. Ekkor jött a képbe Kevin, aki Jason-t ajánlotta, aztán a billentyűs Sherinian-ra esett a választásuk miután megállapodtak a dob-basszus-gitár-billentyű felállásban.

Az első két lemez sikerein felbuzdulva nem is tétlenkedtek sokáig, elkészítették az új BCC anyagot, így tartják a hihetetlen „minden évben egy lemez” tempót. No de miben más az Afterglow elődeihez képest? Tulajdonképpen tovább viszi az eddig jól bevált formulát, de színesíti is pár újdonsággal. Még a stúdiózás előtti nyilatkozatokból kiderült, hogy több drámai elem lesz, akusztikus betétek bukkannak fel, illetve a Hammond orgona előtérbe helyezésével még inkább hangsúlyozni akarják a hard rock hőskorának feelingjét. Változást jelent, hogy a dalok túlnyomó részét most egyedül Glenn írta, így Joe például most csak egyszer csillogtatja énekes tudományát.

És ha már itt tartunk... Sok helyen lehetett olvasni-hallani, hogy a Hughes-Bonamassa konfliktus akár a BCC végét jelentheti. Ott kezdődött a történet, amikor Glenn érdekeseket nyilatkozott arról,  hogy mennyire szeretné ha egy olyan bandában zenélne, amely évi kétszáz koncertet ad, és hogy mennyire sajnálja, de jelenleg ez nem lehetséges. Tulajdonképpen arra utalt, hogy Joe sikeres szóló pályafutása akadályozza a BCC „nyomulását”. De ő sem az a gyerek akit félteni kell, így hát a sajtón keresztül válaszolt Glenn kijelentéseire, és odáig fajult a dolog, hogy Joe nem hajlandó részt venni a megjelenést követő egyetlen angliai bulin sem. Szerinte ez nem jelenti a banda feloszlását, de jelen helyzetben nem lát más megoldást. Hát ez a helyzet...

De inkább erről a nagyszerű lemezről beszéljünk. Most kivételesen nem megyek bele a nóták külön értékelésébe, a sok fecsegés néha fárasztó tud lenni az olvasóknak, és nem is akarok maratoni „menetet” senkinek. Ezért csak megemlítés szintjén a személyes kedvenceim: Big Train, Afterglow, Midnight Sun, Common Man. A többi nóta is abszolút erős, különben nem beszélnénk a BCC történetének legjobbjáról. Amit én hiányolok az az, hogy Glenn egójából adódóan kevesebb a kéténekes megoldás, illetve a vokálok sem lettek annyira hangsúlyosan elhelyezve mondjuk a refrénekbe. Mondhatnám úgy is, hogy kicsit „száraz”. Bár tény, hogy „A Rock Hangja” meg tudja egymaga is tölteni a zenét hangjával, de lehetne jobb is a muzsika egészére levetítve, ha kihasználnák Joe és Jason nagyszerű vokális teljesítményét.

Black Country Communion

A bónusz DVD-s változat pedig nagyon cool: ők sem hagyhatták ki a „Making of...” cuccot, mellé pedig kapunk 4 dalra készült videócskát is. Én kifejezetten szeretem az ilyen bónuszokat, mert sokkal közelebb hozzák a rajongókat a bandához. Van egy olyan személyes feelingje az egésznek, ami tök jó. A felvételek jó hangulatban teltek, és a közös munka azért megvolt Glenn dominanciája ellenére. Éppen ezért is szomorú a jelenlegi helyzet.

Hughes mester továbbra is korát meghazudtolva az egyik legjobb rock énekes, Bonamassa kikerülhetetlen gitáros a blues-rock műfajban, Sherinian úgy szólaltja meg Hammondját ahogy kell, Jason Bonham pedig méltó utóda legendás apjának. Ez mind garancia a minőségi produktumra, és a srácok gond nélkül ugorják meg a szintet. Remélem mégiscsak lesz jövője a társaságnak, mert érzésem szerint igen nagyra tudnának törni. Arról nem is beszélve, hogy az Afterglow nótáit jó lenne élőben hallani...

9

Tracklist

1. Big Train
2. This Is Your Time
3. Midnight Sun
4. Confessor
5. Cry Freedom
6. Afterglow
7. Dandelion
8. The Circle
9. Common Man
10. The Giver
11. Crawl