BB
Őszintén megmondom, a Depresszió nekem nagyon sokáig kimaradt. Az Amíg
tart albumot persze megjelenésekor szarrá hallgattam, és még a következő két
lemez is sokat pörgött nálam, de az utóbbi két album a klipesített nóták
kivételével nem volt meg. Amikor megtudtam, hogy jönnek márciusban,
természetesen elkezdtem pótolni a lemaradást, és ennek az lett a következménye,
hogy ugyanolyan lelkesen vártam ezt a koncertet, mint anno a tatabányai
Sportcsarnokos bulijukat, talán még az Egy életen át album turnéján.
Most, hogy újra előástam a komplett diszkográfiájukat, és a buli előtti héten szinte csak az szólt a kocsimban, rájöttem, hogy a Depi a magyar rockzene történetének talán legnagyobb fejlődését produkálta az első két album között. Szinte hihetetlen, hogy a Tiszta erőből debütöt szorosan beburkoló nu metal hatások, a totál egyértelmű Korn, System Of A Down, Machine Head stb. áthallások után alig két évvel egy ennyire érett, dalaival koherens egészet alkotó kettes lemezzel jelentkeztek Feriék. Az Amíg tart minden dala kiemelkedő sláger, simán ott van az új évezred hazai rock/metal lemezeinek Top5-jében. Ezzel az albummal ráleltek a saját hangjukra a srácok, melyet az azóta kiadott munkákon csak tökéletesítettek. Sőt, radikális újításra is rászánták magukat, hiszen a Mi forradalmunk érdekes kísérlete meghozta a srácok kedvét a billentyűk használatához, így Pálffy „Soda” Miklós csatlakozhatott a csapathoz, gazdagítva a zenei világot. Sajnos Soda deréksérülése miatt nem tarthat velük a tavaszi turné első felében, így a Roxxy-ban (egyébként a tatabányai volt a körút egyetlen önálló bulija) a régi időket idéző négyes felállással lépett színpadra a csapat. Jobbulást, Soda!
 |
| Burnout |
Mielőtt azonban koncertteljesítményükről szólnék, meg kell jegyeznem,
hogy az előzenekari tisztet a Burnout töltötte be. A fehérvári csapat
biográfiájában hard rock zenekarként jellemzi magát, és ez ellen nekem sincs
kifogásom, hiszen az, amit az évezred elején modern rocknak hívtunk, már régen
nem az, így végül is hívhatjuk hard rocknak is, amit a srácok csinálnak.
Színpadi teljesítményük megfelelő volt, bár kicsit statikusnak tűntek, kivéve a
látványosan doboló Schuller Gábort, akiről már koncerten is sütött, hogy egyik kedvence Lars Ulrich. Emellett minden tag jól játszott hangszerén, látszott, hogy
nem ma kezdték a zenélést, különösen az tetszett, amit Jámbor Béla művelt
öthúros bőgőjén. Szerzeményeik közül először az E.M.B.E.R. című dalra kaptam fel a
fejem, ekkor kezdtem jobban figyelni a zenére, ez egy király dal ugyanis, jól
összerakták, és Rácz Olivér szólója is rengeteget dob a számon. Koncertjük
legjobbja azonban a vége felé érkező, igen súlyos mondanivalóval rendelkező
Gaia volt, itt Mong Máté énekes/gitáros is minőségi dallamokat hozott, amúgy
rekedtes/üvöltős orgánuma van Máténak, és ha igazán megtanulja használni,
nagyon jó énekes válhat belőle. A koncert után egyébként megvettem Roxigén című
első lemezüket - bár az igazsághoz tartozik, hogy e sorok írásáig nem tudtam
belehallgatni, sajnos a Roxxy-ban felejtettem. Sebaj, ami késik, nem múlik,
hamarosan megkezdem az ismerkedést.
Tekintve, hogy a Depresszió legutolsó lemeze 2011-ben jött ki (Niki a buli
előtt elbeszélgetett Halász Ferivel, szóval nemsokára megtudhatjátok, készül-e már az új stuff), és már annak turnéja is lepörgött, előzetesen majdnem biztos voltam benne,
hogy nem lesz teletömve a Vízválasztó dalaival a szetlista. Titokban egy, a tavalyi
jubileumi turnéhoz hasonlatos retró, Amíg tart albumra koncentráló műsorban reménykedtem,
és a Hagyjatok bízni! kezdése ezt is támasztotta alá. Végül persze nagyjából
egyenlően szemezgettek az öt utolsó lemezről, a debütről ezúttal csak a szokásos
koncertfavorit Sokkold a rendszert! került elő, melynek során Feri
wall of death-t vezényelt... Nem akármekkora aprítás ment középen…
 |
| Depresszió |
A csapat diszkográfiájának
gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ki mertek hagyni olyan
slágereket, mint a Még1x, vagy az Itt bent. Hatalmas meglepetésemre viszont előkerült a
személyes kedvenc Utazó, vagy az ugyancsak nagy favorit Égi jel, de a másodikként
elhangzó Ma éjjelnek is számosan örültünk.
A hangzás végig kristálytiszta volt, Szűcs Szabinak (ex-Superbutt) köszönhetően
minden hangot ki lehetett venni. Így szólni a Roxxy-ban zenekart még nem nagyon
hallottam... Kovács Zoli basszusa állati mélyen gyomrozott, emellett folyamatos
mozgásban volt, énekelte a szövegeket, és gyakran váltogatták az oldalsó
pozíciókat Hartmann Ádámmal, attól függően, hogy melyiküknek akadt vokális
kötelezettsége az adott nótában. Ádám amúgy az est hőse lett számomra, hiszen
Soda távolléte miatt A mi forradalmunk szimfonikus betétjét a gitárján kellett
játszania, és bár ez nem újdonság, hiszen régebben is így oldották meg a
dolgot, de basszus, az összes szőr felállt rajtam, olyan érzéssel nyomta a
srác! Tényleg le a kalappal előtte! A bulit napszemüvegben végigküldő Nagy
Dávid szokásosan halálpontos, látványos és feelinges dobolása a buli egyik
sarokköve volt. Halász Feri pedig egyre jobban és változatosabban kommunikál a
közönséggel, a „Mindenki ugrik!” biztatás is csak a buli végén, a Lásd!-nál jött
elő, igaz, ott kétszer is, hehe. Az Égi jel előtti guggoltatása is nagyon
tetszett. A buli második felében mintha kicsit kezdett volna elmenni a hangja,
de ettől eltekintve csapat és stábja magabiztosan, professzionálisan hozta le a
bulit.
Természetesen a kötelező klasszikusoknak is jutott hely a programban (Rajtad áll, Kezdjük el!, Itt az én időm, és persze az übersláger Nem akarok elszakadni), a végső ráadás pedig a Te vagy a szerem volt, a Vízválasztó egyik legjobb, legfogósabb dala. Bár nem telt meg rogyásig a hely, aki ott volt, kizárt, hogy
elégedetlenül távozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése