Holló-Vaskó Péter
Igencsak zúzós esténk volt tegnap, március 23-án a Club 202-ben: a Stratovarius-Amaranthe kettős headline turnéra került sor az amerikai Seven Kingdoms vendégszereplésével.
Mivel nem ismertem őket korábban, a Seven Kingdoms számomra abszolút meglepetés volt, és nem a kellemetlenebbik fajtából: erős, technikás játékú power/thrash metal csapatról van szó, szerencsésen hangsúlyos dobbal és egy igazi energiabomba frontasszonnyal Sabrine Valentine személyében.
Mivel ez a turné az első alkalom, amikor a banda Európában jár, igyekeztek eddigi munkásságukat összefoglalni úgymond "új" közönségük számára, bár az tény, hogy az új albumuk, a The Fire is Mine kapta a fő hangsúlyt. Dalaik hossza - és az idő rövidsége - miatt mindössze 5-6 dalt engedhettek meg maguknak, de azok elég meggyőző magyarországi debütöt jelentettek, az egész csapat tehetséges, de különösen a Fragile Minds Collide technikás gitárpárviadala, és a dobos, Keith Byrd munkája volt igen erős.
A Seven Kingdomstól az Amaranthe vette át a színpadot, tőlük várható módon robbanékony módon. A zenekar szeretetreméltó hörgő-morgója, Andy családi okokból nem tudott fellépni a koncerten, így őt a Scarpoint énekese, Henrik Englund helyettesítette.
A hangzás az egyik legjobb volt, amit eddig a klubban tapasztaltam, de már az első dal alatt érezhető volt, hogy valami gond van: Elize éneke ki-kihagyott, a mélyebb hangjai pedig egyáltalán nem voltak hallhatók. A harmadik dal alatt egyszer csak lesétált a színpadról - egy pillanatig alaposan megrémisztve engem, azt hittem, vissza se jön -, de mint kiderült, pusztán mikrofont cserélni. A fellépés felénél kezdett helyreállni a rend, ekkorra sikerült a kezdeti riadtság után a zenekarnak is megnyugodni, és önfeledt zúzásba fogni. (A korábbi zavarodottságra jellemző volt, hogy a dalok közötti kis szünetek egyikében Elize még azt is megkérdezte a társaitól, hogy "Most éppen mi történik?", de aztán elütötte a dolgot egy poénnal, és minden rendben ment tovább.)
Szerencsére nem akarták csak és kizárólag a frissen megjelent The Nexus dalaival megetetni a rajongóikat (az én példányom is még csak pénteken jött meg), hanem tisztességes mennyiségben játszották a debütlemez számait is: a menün szerepelt a Leave Everything Behind, a 1.000.000 Light Years, az Automatic, a My Transition, a gyönyörűen előadott Amaranthine, az It's All About Me (Henrik zseniálisat tombolt rá), a Call Out My Name és a Serendipity. Az új albumról eljátszották a Future On Holdot, az Afterlife-ot, természetesen a címadó dalt, a The Nexust, de az Invincible, a Theroy Of Everything, a Mechanical Illusion, az Infinity és a Burn With Me is terítékre került. Piszkosul tetszett nekik Magyarország neve, nem bírták nem lelőni a "We are hungry in Hungary" poént, ennek megfelelően a ráadás-dal a frenetikus Hunger volt.
 |
| Amaranthe (fotó: Piros Dániel) |
Elize képzett hangja élőben is fantasztikus, ráadásul folyamatosan mosolyog, szaladgál, integet, rendkívül aktívan kommunikál a közönséggel a dalok közben is. Jake E (akibe később spontán módon szó szerint beleütköztem a tömegben, és sikerült pár barátságos szót váltani vele) házának elejét sem érheti szó, remekül működött együtt a másik két énekessel és a banda többi tagjával. Morten kapott egy külön dobszólót is, így lehetősége nyílt egy az egyben bemutatni, hogy mit is tud. Olof (gitár és billentyű) valamint Johan (basszus) is hozták azt a minőséget, amit elvár tőlük a dalokat ismerő zenehallgató.
Összességében a szörnyen zavaró technikai faktorok ellenére nagyon hangulatos, mosolygós (az Amaranthine egyenesen mosolyogva-megríkatós volt, külön köszönet érte), jól sikerült fellépés volt ez az Amaranthe részéről.
A Stratovarius zárta az estet, ők abszolút nem titkolták el, hogy számukra ez a turné a Nemesis-bemutató körút is egyben, az eljátszott dalok java része a friss korongról származott.
Sokan leírták a Stratovariust a Timo Tolkkival való szakításuk után, rengeteg olyan vélemény volt, hogy "ez a Strato már nem az a Strato". Nos, őket alaposan meghazudtolták a finnek: dalaik átütő erővel szóltak, érezni lehetett a lelkesedésük mellett a professzionalizmusukat is (annak dacára, hogy épp' hogy túl vannak egy doboscserén: Jörg Michaelt váltotta az arcátlanul fiatal és őrülten tehetséges Rolf Pilve). Erő volt az előadásukban, a dalok szépen szóltak, Timo Koltipelto igazi metal-dalnokként játszott a hangjával, a közönséggel (meg a mikrofonállvánnyal). Minden a helyén volt a finnek koncertje alatt (jobbára még az örök ellenség, a technika is). Az olyan új, instanthimnusz-gyanús dalok mellett, mint a Fantasy, az If The Story Is Over, az Unbreakable vagy a Halcyon Days, egy-egy dal erejéig visszanyúltak régebbi anyagaikhoz is: hangzott el szám az Episode albumról is, de olyan klasszikusokat is meghallgathattunk, mint a Hunting High And Low vagy az Eagleheart (ez elég libabőrös élmény volt, életem első metal klipje volt annak idején az Eagleheart, amit valaha láttam, élőben hallani valóban elsöprő volt).
Amit nagyon fontos megemlíteni, az az, hogy Rolf Pilve elsőosztályú választás volt: ez a srác messze a csapat legfiatalabb tagja (ejj, hát még nálam is fiatalabb!), de olyan szinten tehetséges, hogy úgy kellett emlékeztetnem magam arra, hogy ő nem Jörg Michael! Egyáltalán nem lógott ki a rutinos, öreg rókák közül, az általa előadott szóló pedig az egyik legjobb volt, amit élőben valaha hallottam. Érdemes odafigyelni erre a fiúra, a szótárából hiányzik a "hiba" szó...
A Stratovarius nem sokkal éjfél előtt zárta az estet, így még a pontosságot sem érte csorba.
És akkor értékeljünk.
Hangulat:
Amaranthe: 10
Stratovarius: 10
Banda-közönség összhang:
Seven Kingdoms: 9
Amaranthe: 9
Stratovarius: 9
Hangosítás:
Seven Kingdoms: 7
Amaranthe: 8
Stratovarius: 8
Technikai háttérmunka:
Seven Kingdoms: 7
Amaranthe: 6
Stratovarius: 9
Időbeli pontosság: 9/10
Látvány: 9/10
Összpontszám: 8,9/10
'Nagyon hangulatos, profi kivitelezésű koncert, utólag nézve minimális, bár bosszantó technikai hibákkal.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése