BB
Az előző évtized közepén valami egészen elképesztő méreteket öltő
folk-hullám alakult ki az európai keményzenei színtéren. Addig nagyon
underground volt ez a vonal, és bár folkos elemeket jó néhány banda alkalmazott,
magának a folk metal műfajnak jószerivel a Skyclad-et leszámítva nem volt
jelentős sikereket elért képviselője. A
kétezres években a Finntroll és (főként) a Korpiklaani sikere nyomán
számolatlanul alakultak a népi hangszereket használó bandák, melyek jobbára a
skandináv és a kelta népzenei elemeket vegyítették hol zúzósabb, hol lazább,
rockosabb dolgokkal. Érdekes ugyanakkor, hogy a keltás-kalózos témákat
punkrockos alappal vegyítő csapatok zömmel Amerikából származnak, leghíresebb
képviselőik a Dropkick Murphys és a Flogging Molly. Mindezt egyfelől
gyorstalpaló gyanánt meséltem el, másfelől pedig, mivel korán érkeztünk aznap este a Roxxy-ba, az ír
kocsmapunkot játszó miskolci Paddy and The Rats koncertje előtt is volt időm ezt
végiggondolni.
A korai érkezés oka a frontember Paddy
O’Reilly-vel leegyeztetett alapos beszélgetés volt, mely végül a koncert
utánra csúszott, nemsokára ezt is olvashatjátok a Carbonon. Közben szép lassan elkezdtek szállingózni az emberek, és nagy
meglepetésemre minden korosztály képviseltette magát. Őszintén megmondom, nem
nagyon voltam otthon a miskolci zenekar munkásságában, a slágeresebb dalokat
ismertem tőlük a buli előtt, de nyilvánvaló, hogy népszerűségük egyre növekszik,
köszönhetően húzósra, pörgősre vett, dallamos szerzeményeiknek. Már harmadik
albumát adta ki tavaly év végén a patkánysereg, és Rajmund már megemlékezett a Tales From The Docksról, így én erre nem is térnék ki. Csak még két érdekesség:
tudtommal 2010 óta a Paddy and The Rats a legkeresettebb magyar előadó az
iTunes-on, sőt, már nem csak ők játszanak feldolgozásokat, hanem egy spanyol zenekar repertoárjában is szerepel egy dal a Rats On Board debütről. Hát ennek alapján tessék közelíteni a zenekarhoz!
Nem túlzok tehát, ha azt mondom, hogy óriási tömeg volt, a tánctéren már csak
lapjával lehetett állni. Őrületes hangulat uralkodott már a nyitó dal alatt, a
srácok tenyeréből evett az ezer fokon égő publikum, és rendesen el is fogyott a
teremben a levegő. Paddy-ék nem hoztak magukkal előzenekart, így fél
tizenegykor robbantak a színpadra, és majdnem két órát játszottak. Hátul
természetesen Seamus Connelly dobos helyezkedett el, aki amellett, hogy a
masszív alapokat biztosította Vince Murphy-vel együtt (aki piros tarajjal,
Celtic-mezben küldte végig a bulit), vokál terén sem vallott
szégyent, sőt, a műsor vége felé ki is jött a dobcájg mögül frontemberkedni. A színpad két
szélén a gitárosok adták az oldalvédet, a már említett Vince Murphy basszerrel
átellenben Lord Joseph MacOnkay eregette a minőségi riffeket, és szólózott is
olykor (például a fenomenális Ghost From The Barrow-ban). Érdekes, hogy Joseph és
Vincent korábban egy egészen más műfajban álltak helyt, az ugyancsak miskolci,
glam rockban utazó (sajnos már feloszlott…) Disco Express húros szekcióját
alkották sokáig. Középen Sam McKenzie bendzsós/skótdudás/hegedűs/furulyás és
Bernie Bellamy harmonikás helyezkedett el a hol gitározó, hol csak éneklő Paddy
két oldalán.
Na és a dalok! Hogy mennyi zseniális szerzemény fért bele ebbe a két
órába! Minthogy setlistet nem tudtam vadászni, nem fogok minden dalt
megemlíteni, emellett rengetegszer magával ragadott a feeling, így nem
tudtam mindenhol a dalcímekre figyelni. Mindenesetre vegyesen válogattak
mindhárom lemezükről. Természetesen a nagy klasszikusokat fogadta a legnagyobb
őrület, mint például a
Clock Strikes Midnightot (mekkora bendzsótéma van már
benne!), vagy a
Pilgrim Of The Roadot (előtte, ha nem csalt a fülem, Sam
McKenzie a Titanic betétdalát játszotta furulyáján), de a
Farewell To Jenny is
nagyot ütött azzal a felejthetetlen refrénnel. A drámaian monumentális
Ghost
From The Barrow is hasított, mely nálam az új lemez (és egész diszkográfiájuk) fénypontja. Az újak közül biztosan
volt még
Bastards Back Home (naná!),
Let’s Go Johnny!,
Druken Tuesday, a
szerelmes
I Always See You, az okosan felépített
Red River Prince, melynek
gyors refrénje sok lábat indított be a teremben, de a Tales leggyorsabb,
legkíméletlenebb száma, az első ráadást lezáró
Here We Go is előkerült,
valamint asszem volt
Captain’s Dead is, melyben mind a hat tag vokálozott.
Persze, a közönség valószínűleg meg is lincseli a zenészeket, ha az
első két album további klasszikusait kifelejtik, gondolok itt például a bennem
bajor sörfesztivál feelinget ébresztő
Fuck You, I’m Drunked!-ra, mely amellett, hogy engem is sörivásra késztetett, bizonyította a zenekar sokoldalúságát is. Az
Irish Washerwoman
is előkerült - kevésbé nyilvánvaló dal, de lehet rá bulizni, és a közepébe
illesztett betét is ütős volt. De rázendítettek Paddyék az
Immigrant’s Sonsra, a
Drunken Sailorra és a
Hurry Home-ra is, volt
Brotherhood,
Never Walk Alone (Paddy egyedül
tolta gitáron, és persze zengte a terem a szöveget),
Wicked Suicide, és második, végső ráadásként elhangzott a
Freedom, mely egyértelműen a legnagyobb őrületet
váltotta ki. Mikor előtte levonultak a zenészek, már nem is a „Vissza-vissza!”
rigmust skandáltuk, hanem azt, hogy „Freedom! Freedom!” Hát, katartikus volt,
megmondom őszintén, az előadás pedig nem különben. Hiába, ez az ő Enter
Sandmanjük, hehe. Sajnos Whiskey In The Jar nem volt - ha már a Metallica szóba került...
Bődületes koncertet adott a Paddy and the Rats, ha nagy meglepetés nem
történik, akkor dobogós helyen lesz az év végi listámon. Ha a
közelben játszanak, és szeretnél óriási hangulatban eltölteni két órát, ki ne
hagyd a bulit!
A képekért köszönet a
kemma.hu-nak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése