Road - Tegyük fel... (2013, Edge)

BB

Előre eloszlatnék minden téves gondolatot: itt objektivitásnak nem sok tere lesz… Aki ismer, pontosan tudja ugyanis, hogy a Road a kedvenc magyar bandám, így hát nem tudok nem elfogult lenni velük. A domoszlói csapat már jó egy hónapja kiadta ötödik lemezét, ez képezi mostani kritikám alanyát. Ami egyben némileg a meglepetés erejével is hatott számomra…

Persze, nem azért, mert Mátéék a januári stúdiózás előtt megújították gitárparkjaikat. A srácok héthúros gitárokat és öthúros basszusgitárt használtak a lemez felvételéhez, és egy gitáros cimborám szerint még mélyebbre hangolták őket, mint a korábbi lemezek esetében. Vélelmezhető volt tehát a pincére hangolt súlyosság, még a korábbiaknál is könyörtelenebbül szólnak így a mázsás riffek. Ugyanúgy Varga Zolival dolgoztak most is, mint a hármas lemez óta minden anyagnál, de az érdi Bakery megszűnése okán ezúttal Törökbálinton, a SuperSize-ban zajlott a meló.

Road (b-j): Máté énekes/basszer, Goya gitáros, Erik dobos, Imi gitáros

Most, hogy az elején eldaráltam pár fontos és kézzelfogható adatot (mintegy a recenzió tárgyilagos jellegét erősítendő), merüljünk bele a szubjektív részbe. Érzésem szerint ennyire kemény zene még sosem jött ki a srácok keze alól, és nem csak a lehangolt gitárok miatt mondom ezt… Az Aranylemezen kialakult a Road-stílus, és valamilyen szinten az Emberteremtő ezt vitte tovább. Súlyos volt a zene mindkettőn, de néhány igazi sikerdal azért felbukkant, ezek rendre a bulizós (Megint nyár, Római vakáció), rally-zós (Visszahárom), szerelmes (Nem elég) témák közül kerültek ki. A Tegyük fel… első végighallgatásakor viszont vakartam a fejem rendesen, mert igazi, elsőre ható slágerdarab, amire egyből rá lehetne bökni, mint például a Második harapáson az 1000 lépés, na, olyan nincs a CD-n. Még leginkább az elsőként klipesített nyitónóta, a Fojts meg a sötétben illik bele ebbe a kategóriába, meg az utána következő Egyszer élünk, ez a két dal - mint azt Máté is elismerte - versenyt futott a felvezető klip pozíciójáért. Mindkettő tipikusnak mondható Road-nóta, Máté nagy dallamaival, Goya és Imi imádnivaló riffjeivel (bár az Emberteremtős Figyeld a kezét egy kísértetiesen hasonló témával robbant be, mint a Fojts…).

Na, de ami ezután jön, az valami iszonyatosan színes dalkavalkád! A csapatra jellemzőbb témák (például a Helyetted pengékkel, melynek refrénje a lemez egyik legjobb vokáltémáját rejti, vagy a pia tematikájú Kicsit könnyebb) mellé befurakodtak tőlük eddig nem megszokott, hovatovább atipikus megoldások is. A lemez szerelmes dala például ilyen, mégpedig azért, mert annyira súlyos (a zene és a szöveg együtt), hogy koncerten valószínűleg nem fogja kitúrni a Nem kell más - Nem elég páros egyik tagját sem. Némileg negatív hangvétele ellenére - vagy tán éppen azért - baromira betalált nálam, de ez se az egyértelmű darabok közül való. A Világcsavargó meg aztán főleg nem: teljes mértékben akusztikus dal, Erik csak színező jelleggel perkázik bele egy keveset. Máté orgánuma remekül passzol ide, egyébként az egész lemezre roppant erős szövegeket írt, talán sosem fogalmazott még ennyire jól.

De az igazi kakukktojás A hatodik… Elsőre nem tudtam hova tenni, bár már akkor is rettenetesen tetszett. Szokatlanul terjengősen is fogalmaznak, nyolcperces dala még sosem volt a csapatnak. Bár már korábban is születtek teljesen borult Road-szövegek (elég csak a kettes lemezről a Szív alatt nótát felidézni), most Máté egy olyan témát feszeget, mely 2013-ban Magyarországon igazából tabu. Ez a szöveg mélyebb mindennél, amit valaha leírtak, akár ők, akár más a magyar keményzene történetében… Hegynyi sziklaként temet maga alá, és csak a középrésznél tisztul ki, de változatlanul agyonnyom a dal mondanivalója… Rajmund szokott dalokat külön értékelni, de ezúttal én se tudok mást tenni: tíz pont, bizony!

A lemez két leggyorsabbja, a Lúzer és az autóversenyzős témájú Jövök („…mint a lavina!” - akinek erre nem lesz nehezebb a jobb lába a gázon, az nyugodtan adja vissza a jogsiját, és üljön le, egyes!) azonnali headbangelésre csábítanak tempóikkal, a végére pedig Az isten állatkertje fért oda, egy újabb olyan dal, ami esélyes lehet a következő klip forgatásakor. Elsőre ijesztően hathat a Bonanza Banzai-os diszkós indítással, de aztán kisimulnak a ráncok, ugyanis ez egy újabb hagyományosabb Road-tétel, odamondós szöveggel.

Tíz dalt szállítottak idén negyven percben Mátéék a kiéhezett rajongóknak, és ennél nem is kell több, ugyanis a lemezen nincs üresjárat, töltelékdal, még a Hatodik sem ülteti le a korongot, inkább megrázó hatással bír. A lemez már a hivatalos megjelenése előtt bearanyozódott az előrendeléseknek köszönhetően (magam is így jutottam hozzá az albumhoz), és bár ez december közepétől már csak kétezer példányt jelent a korábbi ötezerrel szemben, azért ez sem kis szó, hiszen jelzi, hogy a csapat rajongótábora a letöltések fénykorában is roppant lojális, és elkötelezett a zenekar iránt. Ettől függetlenül nálam a legutóbbi Emberteremtő marad a csapat legjobb alkotása.

8

Tracklist

1. Fojts meg a sötétben
2. Egyszer élünk
3. Te vagy az egyetlen
4. Lúzer 
5. Helyetted pengékkel
6. A hatodik
7. Kicsit könnyebb
8. Világcsavargó
9. Jövök
10. Az isten állatkertje