Volbeat - Outlaw Gentlemen & Shady Ladies (2013, Vertigo/Universal)

Kósi Zsolt

Nehéz úgy kritikát írnia az embernek, hogy az egyik kedvenc bandáját kell ostrom alá vennie, minden szempontból. Mert ha az ember csak jót ír, akkor azt mondják, elfogult, ha csak rosszat, akkor azt, hogy nem is ismeri igazán a zenekart. De, hogy kedvenc rock ’n’ roll detektívemet idézzem, ilyen ez a popszakma. Van, amikor jogosan dicsérünk valakit (még ha közel is áll hozzánk), és van, hogy elfér a kritika. Megnyugtatok mindenkit, még ha lennének is elfogult hangok a cikkben, azért a végén feltüntetett pontszám teljesen reálisan tükrözi majd, hogy hol is tart, és most éppen milyen munkát tett le az asztalra a Volbeat.

De hol is kezdjem? Talán ott, hogy 2001-ben jött egy koppenhágai zenekar, amely egy nagyot böffentve az aktuális trendre, előkapta a legkiválóbb Elvis Presley vonalat, és átültette azt heavy metalba. Aki szereti a kísérletezős jellegű metal zenéket (mint pl. én), az szerintem egyből rákapott a zenéjükre. Már a 2005-ös The Strength/The Sound/The Songs című debütáló lemez is földhöz vágta a kíváncsi zenerajongókat, hát még a 2007-es Rock The Rebel/Metal The Devil! Azzal a lemezzel elértek ezen műfaj csúcsának előszobájába, innen viszont már csak lefelé, vagy jobb esetben, emberfeletti erőfeszítés árán a csúcsra vezet az út, ugyebár. Kétségtelen, ekkoriban volt a legnépszerűbb a zenekar, és a 2008-as Guitar Gangsters & Cadillac Blood sem volt olyan rossz, de a már emlegetett csúcsra nem sikerült feljutni, viszont a szintet és a színvonalat sem hagyták el. 2009-ben láttam őket élőben az azóta megboldogult Azfeszten, ott nagy koncertet nyomtak, és nyoma sem volt annak, hogy a későbbiekben akár felsejlik a visszaesés réme.

Pedig ez is megtörtént, a sorban következő Beyond Hell/Above Heaven a néhány kellemes pillanata ellenére nem lett olyan nagy szám, legalábbis nekem. Mintha kicsit megkopott volna a Volbeat varázsa, eltűnt az, ami miatt az ember agyonra-vissza hallgatta a Rock The Rebel/Metal The Devil-t. Az ő szempontjukból viszont semmi nem változott, ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel nyomják a country-rockabilly-blues-metal kombót, és ez így is van rendjén. Ráadásul a dánok az új lemezre leigazolták a volt Anthrax-gityóst, Rob Caggianót, szóval jó előjelek mellett várta az ember a dánok 2013-as munkásságát.

Volbeat (b-j): Anders Kjoholm basszusgitáros, Rob Caggiano gitáros,
Jon larsen dobos, Michael Poulsen énekes-gitáros

A rövid intro után egyből az arcunkba csap a Pearl Heart, amely egy tipikus Volbeat-nóta, sallangmentes rock ’n’ rollal, király riffekkel, dúdolni való refrénnel. Az azt követő The Nameless One régi rock klasszikusokat idéző gitárral, western hangulattal támad, nyomatékosítva, hogy ők a country metal koronázatlan királyai. A Dead But Rising komoly zakatolással, feszes tempóban érkezik, szinte már-már komolyan Anthrax-jelleget öltve. Látszik, hogy Rob hatással volt a bandára, de hogy egyszerre így meg is látszik a stílusa a zenén, azt nem gondoltam volna. A többi szám közül érdemes kiemelni a klipes Cape Of Our Herót, ami egyértelműen a lemez gigaslágere, szomorkás, de ugyanakkor emelkedett stílusával hamar megkedvelteti magát még a laikusokkal is.

A Room 24-ben pedig nem kisebb ember vendégeskedik, mint maga King Diamond! Az élő legendát nem tudom, hogy sikerült elcsábítani egy vendégszereplésre, mindenesetre jó volt hallani, ahogy jellegzetes hangjával a lemez jobb dalai közé emeli a számot. Ezen felül a Lola Montez dalból lehet még könnyen sláger, a punkos felütésű Black Bart tökösen zakatolja végig a maga közel öt percét, a Lonesome Rider eleinte egy country-blues eposznak is elmenne, melyben Sarah Blackwood vendégszerepel, de aztán később egy kellemes kis vadnyugati rock-slágerré növi ki magát.

Az a nagy baj a Volbeattel, hogy ők nagyon is élvezik azt, amit csinálnak, és minden okuk meg is van rá, mert azt legalább kellő alapossággal és lelkesedéssel teszik. De mégis, sokszor már-már erőltetettnek érzem ezt a lelkesedést, és az sem használ szerintem, hogy ennyi számmal pakolnak meg egy albumot. 14 dal van közel hatvan percre, ami szerintem csak csökkent az amúgy nem rossz album értékén. A dánok ezúttal is megpróbáltak minden tőlük telhetőt, de ismét csak jó momentumokat fedeztem fel, a lemez maga, egészét nézve most már messze került a csúcstól. Ettől függetlenül stílusában nagyon is jó lemez ez, bátran ajánlom minden lazább rockot, metalt kedvelő embernek!

7

Tracklist

1. Let's Shake Some Dust
2. Pearl Heart
3. The Nameless One
4. Dead But Rising
5. Cape Of Our Hero
6. Room 24 (feat. King Diamond)
7. The Hangman's Body Count
8. My Body (Young The Giant cover)
9.  Lola Montez
10.  Black Bart
11. The Lonesome Rider (feat. Sarah Blackwood)
12. The Sinner Is You
13. Doc Holliday
14. Our Loved Ones