Killswitch Engage - Disarm The Descent (2013, Roadrunner)

BB

Négy éve annak, hogy utoljára lemezt adott ki a Killswitch Engage. Ha a nyolcvanas-kilencvenes években ennyi időt kellett várni egy zenekart két lemeze közt, a rajongók joggal feltételezték, hogy a csapat már rég feloszlott, páran esetleg meg is haltak a tagok közül. És bár ez költői túlzásnak tekinthető (kivéve, ha a szóban forgó csapat neve Aerosmith, Mötley Crüe vagy Guns N' Roses, mely esetben jogosak lehettek az efféle aggályok), a KSE mögött is roppant eseménydús periódus áll.

Hogy mi volt a probléma a korábbi énekessel, Howard Jones-szal, aki a The End Of Heartache (bődületes alapmű, hamarosan írunk róla az Antikváriumban) album előtt szállt be a bandába, amely aztán egy színtér zászlóvivőjévé, élcsapatává tette a Killswitchet, azt valójában csak a srácok tudhatják. Amit kifelé kommunikáltak, az Howard egészségügyi problémája, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó motivációvesztése volt. Mindenesetre az ősrajongók örömére az a Jesse Leach tért vissza a KSE-be, aki az első két albumon is énekelt, és az Alive Or Just Breathing lemezt követően szállt ki, hasonlóan motivációs okokból, mint Jones. Idegőrlő lehet tehát Killswitch-tagnak lenni, főleg, hogy az ismét a produceri székbe ülő Adam Dutkiewicz gitáros valószínűleg rendesen rugdossa a seggeket egy-egy lemez felvétele elkalmával, hogy a produkció méltó legyen a csapat által korábban felállított szinthez.

Amit (szerintem) már a 2009-es albummal sem sikerült átugrani... A második selftitled koronggal igazából semmi baj nem volt, de összességében sokkal jellegtelenebbnek tartottam, és sokkal kevesebb volt rajta a maradandó pillanat, mint a közvetlen előd As Daylight Dies-on, hogy a Heartache mindentvivő témáiról ne is beszéljek. Adamék is így gondolkodhattak, nem lehet véletlen, hogy az új lemez tavaszi európai turnéján egy fia dalt sem játszanak a két zenekarneves albumról...

Killswitch Engage (b-j): Justin Foley dobos, Joel Stroetzel gitáros, Adam
"D" Dutkiewicz gitáros, Mike D'Antonio basszer, Jesse Leach énekes

A Jesse-vel való újbóli együtt-működésben e-gyébként, akár bevallja Dut-kiewicz, akár nem, mindenkép-pen nagy sze-repet játszott a Times Of Grace albuma. E projekt még 2007-ben fogant meg a gitáros fejében, mikor a KSE tavaszi Európa-turnéjáról ki kellett szállnia porckorongsérve miatt (ekkor a Soilworkös Peter Wichers ugrott be Howardék megsegítésére), és egy londoni kórházban esett túl a műtéten és az azt követő hosszas lábadozáson. Azonban, mint minden alkotó művész esetében, a témák a fájdalmak közepette is gördülékenyen születtek, így aztán Adam rácsörgött Jesse-re, aki, minthogy a régi barátság megmaradt köztük, készséggel segített átfésülni a témákat, ezzel már össze is állt a The Hymn Of A Broken Man album (a cím ötletes szójáték, egy későbbi interjúban maga Adam fogalmazott úgy, hogy a hátsérülésekor úgy érezte, mintha kettétörték volna), egy Killswitch-szerű témákat is tartalmazó, ámde egyszersmind monumentális, katartikus részekben sem szűkölködő metal anyag. Természetesen meg is turnéztatták az anyagot, melynek során a ritmusgitárt Joel Stroetzel (a másik KSE-bárdista) kezelte, a bőgős pedig a Shadows Fall gitárosa, Matt Bachand volt.

Noha a Disarm The Descent felvételei már 2011 végén, még Jones-szal megkezdődtek, a színesbőrű énekes 2012. január 4-i kiszállása után kétségtelenül szorult helyzetbe került a brigád. Kézenfekvő módon felkeresték Jesse-t, aki szívesen tért vissza egykori társai közé. Idén áprilisban pedig ki is jöhetett a hatodik KSE-mű, a harmadik, melyen Leach orgánumát hallani. És őszinte leszek, nekem pont ez a bajom...

Imádom ugyanis a Times Of Grace lemezt, és nagy kedvenc a pre-Howard-korszak utolsó albuma is, de most valahogy nem érzem azt a mágiát, amit az előző évtized közepén készült két korongnál. Kimondom nyíltan, hiányzik nekem innen Howard. Most a csapat korai korszakának rajongói biztosan okádva fogják köpködni a monitort, esetleg vudubabákat gyártanak, és tűkkel szurkálják majd rajta a nemesebb részeimet, de akkor is ez a véleményem. Hiányzik Howard karaktere, az a hang, ami a Stroetzel-Dutkiewicz gitárpáros örvénylő futamai mellett egy olyan egyéniséget adott a csapatnak, amely kiemelte őket abból a dömpingből, amit pont ők zúdítottak a világra, akaratlanul is.

Ha az énektől elvonatkoztatok, akkor azt kell megállapítanom, hogy tipikus KSE maradt a zene, természetesen apróbb módosításokat eszközöltek a srácok. Justin Foley dobos elég sok helyen kapja elő a grindtempókat, de nem csak ezért érzem úgy, hogy a zene minden eddiginél keményebb lett. De persze nem lenne a Killswitch az, ami, ha nem lennének mindemellett olyan énekdallamok, hogy csak a szád tátsd!

Elsőként a No End In Sight dalt ismerhette meg a közönség, ezt tavaly nyáron már játszották a koncerteken is. Majdnem végig tiszta az ének, és nagy benne a koncertpotenciál, a középrész különösen tetszik. Az első kislemezdal végül mégsem ez a szerzemény lett, hanem az In Due Time, amit igazából nem nagyon értek, mert nem hallom ki belőle azt a pluszt, ami méltóvá tenné a felvezető dal pozíciójára. Sőt, az egyik legszürkébb tételnek tartom a Disarm The Descenten. Az alig három perces Beyond The Flames-be például sokkal több kraft szorult.

Természetesen a minőség azért többnyire most is átlag feletti. A nyitó The Hell In Me például olyan szinten black/death metalosan indul, hogy szinte látom Dutkiewicz-en és Leach-en a pandafestést, hehe. A New Awakeningnél érezni először azt, hogy na végre! Teljes egészében minőségi darab, méltó a KSE-klasszikusokhoz. Rerfénje emeli még ki az A Tribute To The Fallent, amely négy percével (figyelem!) a lemez második leghosszabbja! Még akkor is, ha a deluxe kiadást nézem!

A lemez legjobb dala viszont szerintem az All That We Have - itt minden a helyén van; Foley nagyon ügyesen variál a tempókkal és a felütésekkel, megy a durvulás ezerrel, aztán kapsz egy pazarul eltalált refrént, és meg vagy véve. Tökéletes! Nagy még a The Call (főként ahogy a kórusban Jesse hangja az egekben szárnyal, Justin meg szarráveri a cájgot mögötte), de az elszállós, nyugisabb Alwayst is szívesen hallgatom.

Az önismétlés ez esetben kizárható, már csak az énekescsere miatt is, de attól eltekintve, hogy még mindig magasan többet nyúlt a KSE, mint követőik, a másod-harmadvonalas metalcore-brigádok, ezt a lemezt nem szabad mérni a korábbi munkákhoz. Ez egy új kezdet, és valószínűleg egy dicső korszak kezdete is. A pontszám ebben az esetben csakis önmagukhoz képest az, ami, mert tudnak ők ennél jobbat is! Talán legközelebb bemutatják...

8

Tracklist

1. The Hell In Me
2. Beyond The Flames
3. New Awakening
4. In Due Time
5. A Tribute To The Fallen
6. The Turning Point
7. All That We Have
8. You Don't Bleed For Me
9. The Call
10. No End In Sight
11. Always
12. Time Will Not Remain