Nazareth, Tri State Corner - Budapest, Club 202, 2013. 04. 24.

Szabó Botond

Amint tudomásomra jutott, hogy a ’70-es évek egyik kultikus zenekara, a skót illetőségű Nazareth ellátogat a Club 202-be, nem volt kérdéses, hogy a korszak megszállottjaként részt kell vennem eme jeles eseményen. Elképesztő és egyben kuriózum, hogy az együttes 1968-as alakulása óta kisebb-nagyobb formációbeli átalakulásokkal (sajnálatos módon halálesetekkel is), de kitartóan, és legfőképpen felbomlás nélkül, töretlenül készít újabb és újabb korongokat, valamint a turnézást sem adta fel. Valamelyest tartottam is tőle, hogy az 56 éves átlagéletkor – melyet csak Lee Agnew húz le a maga 32 évével – negatív hatással lesz élő perfomanszukra. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Kedves barátommal kapunyitás előtt háromnegyed órával érkeztünk a helyszínre, s már ekkor is meg lehetett figyelni a hard rock generációkat összefogó erejét: negyvenes, ötvenes, hatvanas éveikben járó párok, barátok, akik sok esetben húsz év körüli fiaikat-lányaikat is magukkal hozták, valamint tőlük függetlenül lelkes tinik és húsz-harminc év közötti baráti társaságok is képviseltették magukat. Ráadásul tetemes részük hozzánk hasonlóan igen korán.

Egyetlen előzenekarként a Tri State Corner lépett fel, akik Burscheid városkájából érkeztek hozzánk, önmagukat Bouzouki Rock-ként aposztrofálva. A buzuki valóban különleges, csilingelő, folk metalos hangzást kölcsönzött zenéjüknek, ám a lassabb, velősebb hard rockon edződött közönségnek valószínűleg helyenként túl gyors és agresszív volt az alapvetően modern metálra épülő hangzás, így nagy részük ülve hallgatta végig alig egy órás koncertjüket - bár ezzel a tendenciával éles kontrasztban állt egy ötven év körüli úriember, aki végigheadbangelte koncertjüket és végül meg is kapta Cristoph, a szólógitáros pengetőjét.

A repertoár két nagylemezük válogatott nótáiból állt, az első bő fél órában különleges műfajbesorolásuknak megfelelően a buzuki kapott nagyobb hangsúlyt, így többek között felcsendült a banda két zászlóshajója, az Ela Na This és a Sooner Or Later, majd a sötétebb hangvételű Sleepless is. A koncert második felében inkább a keményebb, torzított gitár riffek domináltak, ekkor egész ügyesen sikerült bevonniuk a nézőteret A Native Becomes a Stranger refrénjébe, majd himnuszszerű dalukkal, a Tri State Corner-rel búcsúztak.

Összességében dinamikus volt mind a zenéjük, mind színpadi jelenlétük, különösképpen Christoph adta át magát teljesen a dallamoknak változatos nyelvnyújtogatások közepette, dobosuk, Chris pedig alig maradt meg a helyén egy-egy tempósabb szekció alkalmával.

Hangosítás terén néha vegyes érzelmekkel töltött el a helyszín korábbi koncertek alkalmával, ám szerencsére ez most egyáltalán nem volt jellemző, minden hangszer megfelelő arányban volt jelen a végső mixben, kár is lett volna, ha a buzuki elvész a hangsúlyos gitárriffek tengerében.

Gyors színpadlogisztika után betelt a nézőtér füsttel, és zöld reflektorfényben úsztak immáron a Nazareth hangszerei, a háttérben pedig Auld Lang Syne-betétekkel dúsított skótduda-foszlányok zengtek, majd rövidesen bevonult az együttes és kezdődött a show.

Kezdésnek olyan klasszikusok csendültek fel, mint a Woke Up This Morning és az egész táncteret boogiezásra késztető Razamanaz, majd a Miss Misery és főleg a Beggars Day alatt pedig testközelből megtapasztaltam, hogy miért is élnek a ’70-es évek hard rockjával kapcsolatban az „arcleolvasztó” kifejezéssel… Ahogy Jimmy Murrison Gibsonjából előtörő öblös riffek vegyültek Dan McCafferty magas, rekedtes hangjával… Nos, igen. Valóban olvasztották az arcokat lefele, még 45 évvel megalakulásuk után is. A zenekar átlagéletkorából pedig előadásuk alapján bőven le lehet vonni 30 évet.

Folytatódott a klasszikusok sora az elmaradhatatlan Love Hurts-el, ám nem maradtak ki újabb nóták sem, az 1998-as Boogaloo-ról elhangzott a Cheerleader, illetve a még csak digitálisan beszerezhető God Of The Mountain is, ahol McCafferty megjegyezte, hogy „A következő számot csak…letölteni lehet. Bármi is legyen az. Legalábbis én így tudom”.

McCafferty emellett folyamatos mosolygásra késztetette a közönséget az aktuális dalhoz kapcsolódó grimaszokkal és gesztikulációval, illetve hasonlóan humoros átkötő szövegeivel, mint például amely a Whiskey Drinkin’ Woman előtt hangzott el: „Ismertem réges-rég egy budapesti hölgyet *rámutat egy húsz év körüli srácra* lehet hogy épp édesanyád volt! Érdekes személyiség volt, ám volt egy apró szenvedélye”.

A koncert vége közeledtével természetesen elhangzott a Hair Of The Dog is, amit élőben hallani, illetve McCafferty-t skótdudázni látni egyszerűen leírhatatlan élmény volt – talán a képek segítenek – végül pedig a Broken Down Angel szolgált záróakkordként.

Kicsit sajnáltam, hogy néhány személyes kedvenc, mint például a Changin’ Times és a Nothing So Good kimaradt, de 22 albumból így is belepasszírozódott elég klasszikus a másfél órás koncert repertoárjába, nem is beszélve arról az apró tényről, hogy egy élő rocklegendát hallgathattunk meg.

Összességében hatalmas dicséretet érdemelnek mind az előadók, mind a technikusok, eddig ez volt a legprofibban hangzó koncert, amit a Club 202-ben megtapasztaltam, egyszerűen bámulatos és kifogástalan munka.