Witchcraft - Legend (2012, Nuclear Blast)

Körmendi Roland

Mi a szerencsés találkozás? Amikor az ember véletlenül kiveri valaki kezéből vásárlás közben a kiló kenyeret, és hetekkel később már egy párt alkotnak? Vagy amikor kisgyermekként először tömi anyuci a spenótot a szádba, és rájössz hogy Popeye a legmenőbb mesehős? Akár el is fogadhatnánk ezeket logikus válaszoknak, de a Carbon Music Blog nem ad életmód tanácsokat, legalábbis közvetve nem törekszünk erre.

Az én szerencsés találkozás-verzióm ennél sokkal idevágóbb. Mégpedig azért, mert most írhatok nektek erről a „legendás” albumról, mely különleges, és egyben hagyománytisztelő zenét hivatott hirdetni. Igaz, nem most jelent meg (egészen pontosan tavaly szeptemberben), de a „jobb későn, mint soha” elvvel élve, most pótolom lemaradásom. Nosza-neki, hajrá!

Őszinte leszek, a büdös életben nem hallottam a Witchcraft legénységéről, sőt magáról a retro-rock vonulatról sem, amíg nem ismertem meg a szintén svéd illetőségű Graveyard muzsikáját. Első ledöbbenés után - hogy ez mennyire „kurvajó” - persze az ember azonnal hadjáratot indít az információseregek ellen, hogy minden ismeretlen egységet azonnal magáévá tegyen (nem félreérteni!). Ezek az északiak valamit nagyon tudnak, nehéz is megfejteni (vagy inkább lehetetlen), miként tudnak ennyire ráérezni a siker titkára. A már említett retro-rock mozgalom több tucat bandát szült hirtelen ebben a stílusban, vagy voltak akik „átálltak”, mert rájöttek menyire harapnak az új cuccra a „zémbörök”.

No, de mi mindenen kellett átverekednie magát a bandának, hogy több mint 10 éves pályafutással a hátuk mögött tudjanak csak felmutatni egy sikeresebb anyagot? A szokásosnak mondható tagcseréken kívül talán a kreativitás kikristályosodása, illetve a gitáros-énekes-alapítótag Magnus Pelander csakis az énektémákra koncentrálása, no meg az addigi 3 lemezbe beleölt energia, és az abból megszerzett tapasztalat számlájára írható a Legend előrelépése. Igen, a közönség ízlése is változhatott közben, és sokkal menőbb dolog lett a retro muzsika, mint azelőtt – így a Witchcraft ősi rockot a doom-mal, és a pszichedelikával keverő egyedi világa teret nyerhetett.

Hol is kezdjem? A ’70-es évek klasszik ízét bíró olvasók konyítani fogják, miről vakerálok hosszú sorokon keresztül. A srácok igyekeznek visszaadni azt a hangzást, azt a feelinget, ami annak idején olyannyira elképzelhetetlen volt, mint egy rockzenész drog, pia, és balhék nélkül. Koszos sound fogad minket (bár nem annyira, mint a Graveyard esetében), mégis tarkón csap a modernsége. Bírom az analóg technikával rögzített felvételeket, olyan így a zene, mintha tényleg ott nyomnák a szobádban. Magnus énekhangja elég jellegzetes, bár nem nagy terjedelmű, de jól érződik az elődök tanításának tisztelete. Minden hangszeres játéka természetesen ötletes, mégsem erőltetett. Egyszerűen minden témának ott a helye, ahová került. A gitárosok és a dobos játéka külön tetszetős - remélem, ők nagyobb részesedést kapnak majd a három teltházas Wembley-koncertből.

Én legjobban akkor élveztem, mikor agyam kikapcsolódásra vágyott. Egy pohár whiskey mellett éjszaka hallgatva jól beindítja az ember gondolatait. A nótákat különösebben nem akarom kiemelni, pedig megtehetném – csak teljesen felesleges, mert annyira egységes egészet alkot ez a kilenc tétel, hogy azt nem érdemes megbontani. Viszont „viccesfiú” blogger akarok maradni, így a cikk olvasgatása közben csekkoljátok kedvenceim: a kiengedős, slide gitáros An Alternative To Freedom, az elszállós Flag of Fate, és az „ennél jobb befejező nótát nem tudok elképzelni” típusú Dead End hallgatása erősen ajánlott.

Érdemes rászánni az időnket, hagyjuk végigpörögni, és biztosan hatni fog!

9

Tracklist

1. Deconstruction
2. Flag Of Fate
3. It's Not Because Of You
4. An Alternative To Freedom
5. Ghost's House
6. White Light Suicude
7. Democracy
8. Dystopia
9. Dead End