Amaranthe - The Nexus (2013, Spinefarm)

Holló-Vaskó Péter

Erős elektronikus alapok, egy férfi metalénekes, aki gyakran baseball sapkában lép fel, egy elf hercegnek álcázott gitáros, egy énekesnő, aki a cuki és a dögös közti határvonalon egyensúlyoz (tudtad, hogy van ilyen mezsgye egyáltalán?)… Szörnyűnek hangzik elsőre? Nos - döbbenetesen nem az! És erre bizonyíték az imént szándékosan sarkított kifejezésekkel körülírt Amaranthe zenekar második nagylemeze, a The Nexus.

Olyan elsőre az Amaranthe, mint az első sör az ember élete folyamán: merőben eltérő csomagolás, szokatlan íz, újszerű hatás… és mégis, az első kortyok után az ember egyre többet akar belőle, mígnem az üveg (vagy CD) végeztével már követeli is a következőt.

Szerencsére nem kellett sokat várni az első korsó Amaranthe után, hamar újratöltötték poharunkat a svédek. Onnan folytatják, ahol debüt-albumukon, az Amaranthe-on abbahagyták - jó, ha tudjuk, hogy nem egy Elvenkinggel van dolgunk, akiktől minden album megvásárlása zsákbamacska, mert az egyik soft folk-rock, míg a másik pagan metal dalokat hoz. Az Amaranthe az első lemezen lefektette szerződését a hallgatóval, elmondták, mit fogunk kapni tőlük, és azt kapjuk is.

„Na figyelj, olyan zenét kapsz majd, amit a dallam, a melódia visz előre. Kapsz hozzá némi dögös gitárt és pörgős dobmunkát. A refréneket sósavval se mosod ki a füledből hetekig, kiénekeljük a lelkünket is, és közben teperni fogunk, vágtatunk. Ha kapaszkodsz, együtt világokat teremtünk, legyőzhetetlenül törünk ki a múlt béklyóiból, csillagporral szórjuk tele a hajunkat, túlvilágon és ember utáni emberen átsöpörve jutunk el a végtelenbe.”

És ezt teszik pontosan második lemezükön.

A nyitódal, az Afterlife eleje mintha csak az első albumról érkezett volna – az első kortyok idézik az előző ital üdítő ízét. Aztán jön a három énekes (igen, három): Jake E, Andy Solveström és Elize Ryd olyan harmóniában dolgozik együtt, hogy az ember el se hiszi, hogy más zenekarok összesen annyi tagból állnak, mint ahányan itt énekelnek. Erősen lépnek be, és repítik át új korszakába az Amaranthe-ot, nem igyekezve rájátszani az első lemezre, nem rálicitálva, nem akarva megugrani azt – és ettől megugorják, paradox módon.

A The Nexus második száma, az Invincible továbbviszi az Afterlife tempóját, új dimenziót adva a pörgés fogalmának. A dal nem lassít, nem fékez, címéhez mérten legyőzhetetlenül rohan előre, már-már afféle csatamezőn találja magát az ember. Még Elize rövid szólórésze is inkább egy csatatéri amazontól érkezik.

A harmadik tétel, a címadó The Nexus már címében is izgalmas sci-fi akciófilmet idéz, és hangulatban is azt hozza. Epikus Jake-féle build-up utáni gyors, mégis himnikus refrénje hat sorban mesél el egy ilyen történetet, óvatosan megválogatott szavak, amiket óhatatlanul továbbgondol az ember, kész sztorikat költve magában. Ez az első olyan dal, ami némi levezetést is kapott - először érezzük azt, hogy fogunk egyáltalán lassítani a 12 dal folyamán.

Amaranthe (b-j): Olof gitáros, Andy énekes, Morten dobos,
Elize énekesnő, Jake E énekes, Johan basszer

És így is van, a Theory of Everything ha csak egy fokkal is, de lejjebb veszi a tempót. Itt fejti ki az Amaranthe az általuk írt történetet: a The Nexusban kiszabadult „mi” újraalkotjuk az elzártságunk alatt tönkrement, mechanikus háborúk által szétzilált, poszthumán világot, újra kékké tesszük az óceánokat, Minden-elméletünkkel meg nem történtté teszünk harcokat és soha nem hagyjuk többé szétesni a világot. A disztópia helyén ez a lelkesítő, optimista hangulatú dal valóban egy olyan Minden-elméletet állít fel, aminek hisz az ember. Ó, és hogy lassítana? Nem - a zenekar átver minket. Hiába tűnik másként, féktelen optimizmusa a Theory of Everythinget az album egyik legpörgősebb, legnagyobb energiájú nótájává teszi.

Az ötödik dal, a Stardust hozta el azt, amire már az elejétől nagyon vágytam: Elize kapott egy egész refrént egyedül, és bizony hátborzongatóan szép, amit énekel. Andy kemény hangja ad kontrasztot ehhez a szintén derűlátó szövegezésű dalhoz, amelyben a csillagpor ösvényén már az univerzum galaxisai közé is követhetjük a zenekart.

A Burn With Me-vel érkezik el az a dal, ami a leginkább meglepett az albumon. Egy ballada, egy afféle epikus, szerelmes ballada - és hogy áll ez a figura Amaranthe-éknak? Nos, meg kell mondjam, kiválóan! Ahogy várható, Andy kimarad belőle, most Jake kapja meg a lehetőséget a kibontakozásra, és él is vele. Elsőre furcsa, de ez a dal az, ami kifelé mutat a jól ismert (és szeretett) Amaranthe-stílusból, valami olyan irányba, ami új színt visz a diszkográfiába.

Masszív sci-fi témát hoz a Mechanical Illusion, a Terminator-filmek csatamezőire visz el az Andyre írt dal, a már emlegetett mechanikus háborúk idejére. Lassabb tempó, zúzós gitár és dob, elgondolkodtató szöveg jellemzi.

A Razorblade azonnal visszaránt a jól megszokott Amaranthe univerzumba: az album egyik legtempósabb, legkapósabb refrénjét kapjuk, különlegessége, hogy mindhárom énekes részvételével.

A történet számára a Future On Hold kínál megoldást: a jövő elől való menekülés egyedi formájával, a hibernálással találkozunk benne. Dallamvilágában és a hallható effektekben a The Nexus köszön vissza - érdemes egymás után meghallgatni a két dalt! (Perverzebbek elmélkedhetnek arról is a szöveg alapján, hogy milyen sorrendben kellene ezt tenni. Nem feltétlenül úgy, ahogy az albumra kerültek…)

A tizedik dal, az Electroheart kétség kívül az album egyik fénypontja. Súlyos zeneiség jellemzi, erős sorok követik egymást a szövegben is, ami alapján egyértelműnek tűnik, hogy az emberiségnek egy esélye van a lefestett világban: nem hátrálni, hanem csakis előre menekülni, bekapcsolni az elektroszívet, megszabadulni a lélektől és elérni azt az állapotot, amit úgy hívnak, hogy…

Transhuman. A tanszhumanizmus a filozófia és a tudományok tökéletes keveréke, melynek célja minden elérhető módon és technológiával túllendíteni az emberiséget a jelen gyengeségein (kezdve a negatív érzelmeken egészen az olyan bagatell dolgokig, mint a halandóság vagy betegség). Ha ehhez el kell veszíteni a testet, gépesíteni kell az agyat, bekapcsolni az elektroszívet, az mindegy. A dal az első ilyen lény ébredéséről szól - és mint ilyen, kicsit szétesőnek hat, mint amilyenek egy ébredező elme első gondolatai.

És hogy eléri-e az ember utáni ember az örökkévalóságot? Az album utolsó dala, az Infinity szerint igen - egy kicsit tragikusan, ugyan, de méltó módon a nagyívű album felvetéseihez. Elérkezünk a pillanathoz, amikor a transzhumán szembenéz a semmivel, lándzsát vet a szívébe és fityiszt mutat az univerzumnak. A dal refrénjét hallva valószínűleg mindenki ezt tenné legszívesebben, fejhátravetve, énekelve - itt ugyanis egy pillanatig az összes emlék feltolul, minden ellentét kioltódik, és ahogy „a Nap felfalja történelmünket”, most már senki nem nyúl bele a dolgok menetébe, és az egykori ember beleveti magát a végtelenbe, amely emlékként örökké élteti. (És ezt még zeneileg is érzékeltetik ám, nem csak szövegben!)

Lehet ennél menőbb módon lezárni egy albumot?

Nem tudom. De elfogyott a második söröm, és az biztos, hogy ebbe a dizájnos A-betűvel díszített korsóba most azonnal szeretném megkapni a következő italt, a következő lemezt. Mert ilyen az Amaranthe – amint benne vagy, eszed ágában sincs abbahagyni!

Értékelés

Hangulat: 10/10

A science fiction dalszövegek, a hozzájuk passzoló zeneiség, a három énekes hangja, maga az album fizikai kinézete is könyörög a maximum pontért. Nem vitatkozom.

Zene: 10/9

Semmi különösebb hiányosságot nem tudok kiemelni a zenéből. Mind a gitáros Olof Mörck, mind a basszer Johan Andreassen és a dobos Morten Lowe Sorensen kiváló munkát tesz le az asztalra. Én még az elektronikus elemekkel is nagyon jól elvagyok, de elismerem, hogy azok kicsaphatják egyeseknél a biztosítékot.

Ének: 10/10

Elize „Atyaég” Ryd.

Eredetileg ennyi indoklást szántam ide, mert ennyi is elég lenne, de már a tisztesség kedvéért is meg kell említeni, hogy a két férfiember, Jake E és Andy is hibátlanul teljesít (bár utóbbitól én szívesebben vennék néhány még mélyebb, brutálisabb hangot).

Dalszövegek: 10/8

Minimális mennyiségű zavaró hiba jelentkezik azért a szövegekben, egyik-másik dalból nehéz kihámozni a tényleges értelmet, és van pár hely, ahol elhajlították „kissé” az angol nyelvet, hogy a már megírt témákhoz igazodjon.

Összességében: Próbáltam magamban kemény, kritikus lenni a bandával, de az a baj, hogy egyszerűen kiemelkedően jók abban, amit csinálnak. A különböző elemeket olyan jól vegyítik, hogy semmiből sincs túl sok, semmi nem túl harsány, és minden közreműködő megmutathatja, mit tud. Témaválasztása és a belerakott munka mennyisége és igényessége teszi fel a pontot az i-re, nálam a The Nexus 10 pontot kap.

Akit pedig megijesztett volna a bevezető, annak annyit mondanék, hogy az elektronikus betétek szörnyen jól mennek az Amaranthe muzsikájához, a baseball sapkás énekes, Jake E lenyűgözően jól használja a hangját, az elf hercegnek álcázott Olof ereiben lehet, hogy tényleg tündevér csorog, a cuki-dögös Elize pedig nagy, szaftos NEM-et mondott a Nightwishnek pár éve, amikor a kirúgott Tarja helyére meghívták! Bizony, nem minden az, aminek elsőre látszik…

10

Tracklist

1. Afterlife
2. Invincible
3. The Nexus
4. Theory Of Everything
5. Stardust
6. Burn With Me
7. Mechanical Illusion
8. Razorblade
9. Future On Hold
10. Electroheart
11. Transhuman
12. Infinity