Depresszió: „Nem szeretünk kompromisszumot kötni” - Interjú Halász Ferivel

N

A Depresszió bizony igen hosszú idő óta nem látogatott el Tatabányára, így nagy örömmel fogadta őket a közönség, ezúttal a tatabányai Roxxy Music Caféban. Az együttesről mostanság nem mondható el, hogy tétlenkedik. A klubbulik mellett 2013. április 20-án egy nagyszabású koncertet tartottak a Pecsában. Többek között erről, az elmúlt évek megpróbáltatásairól, élményeiről és jövőbeni terveikről beszélgettem Halász Ferivel, a Depresszió frontemberével.

Bring Me The Horizon - Sempiternal (2013, Sony-RCA/Epitaph)

BB

Nem mindennapos olyan léptékű változás egy banda zenéjében, mint az angol Bring Me The Horizon esetében. A szénné varrt Oli Sykes által vezetett csapat az első számú felelősök közé tartozott a deathcore előző évtized közepi felfuttatásában, a Job For A Cowboyjal együtt. Míg azonban Jonny Davy-ék a core-témákat elhagyva egy death metalosabb irányba mozdultak, a BMTH a kíméletlen Count Your Blessings debüt után lényegesen metalcore-osabbra, hogy mást ne mondjak, slágeresebbre vette a figurát a két évvel későbbi Suicide Season lemezen, és valamilyen szinten a megkezdett úton haladt a harmadik lemez, melynek szerintem már ők sem emlékeznek a teljes címére. Arra azonban, amit a Sempiternallal letett az asztalra a sheffieldi csapat, nem számítottam.

HIM - Tears On Tape (2013, Universal)

Kósi Zsolt

Pár éve még a hideg futkosott a hátamon, ha meghallottam azt a nevet, hogy HIM, vagy Ville Valo. Mikor először láttam egy fotón, konkrétan azt sem tudtam eldönteni fiú-e vagy lány, aztán mikor kiderült, hogy hím (ehe-ehe), csúnyán benyomtam őt egy nyomdafestéket nem tűrő kategóriába. Persze ezt az is felerősítette, hogy éppen abban az időben vetette őket a metalzene tengere a partra, amikor kizárólag csak black vagy death metal fordulhatott meg a lejátszómban. Az pediglen nem ma volt, ahogy a zenekar se tegnap kezdte a muzsikálást, igaz, az első jelentősebb sikerre nekik is egészen 2000-ig kellett várni, mikor is letarolták az emberiséget a Join Me In Death című gigaslágerrel.

Nazareth, Tri State Corner - Budapest, Club 202, 2013. 04. 24.

Szabó Botond

Amint tudomásomra jutott, hogy a ’70-es évek egyik kultikus zenekara, a skót illetőségű Nazareth ellátogat a Club 202-be, nem volt kérdéses, hogy a korszak megszállottjaként részt kell vennem eme jeles eseményen. Elképesztő és egyben kuriózum, hogy az együttes 1968-as alakulása óta kisebb-nagyobb formációbeli átalakulásokkal (sajnálatos módon halálesetekkel is), de kitartóan, és legfőképpen felbomlás nélkül, töretlenül készít újabb és újabb korongokat, valamint a turnézást sem adta fel. Valamelyest tartottam is tőle, hogy az 56 éves átlagéletkor – melyet csak Lee Agnew húz le a maga 32 évével – negatív hatással lesz élő perfomanszukra. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Ossian - A tűz jegyében (2013, Hammer)

Baucsek Rajmund

Egy zenekar, mely több, mint negyed évszázada van a színpadon, egy zenekar, mely ennyi idő alatt számtalan kiváló albumot tett le asztalra, egy énekes-szövegíró, aki mindig tud úgy fogalmazni, hogy az adott szöveg és mondanivalója újnak hasson és egy olyan ország, amely táptalajt ad az Ossiannak, hogy sokezernyi rajongójának örömet okozzon aktuális anyagával. Személy szerint a következő kritika, amely a frissen megjelent 2013-ban piacra dobott A Tűz jegyében című új albumról íródott, elfogult lesz. Elfogult, mert kedvenc zenekarom a magyar palettán a Paksi Endre vezette brigád, mely hosszú évek után a dobos posztján váltott, és egy rendkívül tehetséges új dobost találtak a srácok a szemtelenül fiatal Kálozi Gergely személyében. Annyit előre elmondhatok, kiválóan beilleszkedett a csapatba, remek dobtémákat hallhatunk a lemezen.

Aeon Zen - Enigma (2013, Nightmare)

BB

(Görgess le az angol verzióhoz! - Scroll down for the english version!)

Az Aeon Zen a szívem csücske. A 2009-es, egészen zseniális debüt óta rajongójuk vagyok, és követem a csapatot. Bámultam Rich Hinkset, aki egy lélegzetelállító progresszív rock/metal lemezt írt meg és játszott fel szinte teljesen egyedül, olyan színvonalon, olyan igényességgel, amely a színtér régi nagy ikonjainak is becsületére vált volna. Bizony, még ma is eltátom a szám, mikor a lejátszóba kerül. A második lemez nem lett talán annyira tigris, valami mágikus kémia hiányzott, vagy nem is tudom… Pedig Hinks arra is remek dalokat írt, de valahogy mégsem állt össze a kép. Lehet, hogy csak meg akarta mutatni, képes az A Mind's Portrait szintjének megugrására, és a görcsös bizonyítási vágynak egy érzésem szerint elkapkodott lemez lett az eredménye. Ettől függetlenül imádom a Face-et is, vannak rajta kiugró momentumok, de nem annyira kerek egész, amennyire a debüt (Mindkét lemezről írtam a rockvilag.hu-n egyébként) Most pedig itt a harmadik mű, amelyért - végre! – ismét LEMEZKÉNT tudok rajongani.

Road - Tegyük fel... (2013, Edge)

BB

Előre eloszlatnék minden téves gondolatot: itt objektivitásnak nem sok tere lesz… Aki ismer, pontosan tudja ugyanis, hogy a Road a kedvenc magyar bandám, így hát nem tudok nem elfogult lenni velük. A domoszlói csapat már jó egy hónapja kiadta ötödik lemezét, ez képezi mostani kritikám alanyát. Ami egyben némileg a meglepetés erejével is hatott számomra…