Anaal Nathrakh - Vanitas (2012, Candlelight)

Kósi Zsolt

A laikusok, gondolom, kétkedve fogadják a tényt, hogy a britek a heavy metalon meg a klasszikus rockzenén kívül a keményebb stílusban is tudnak maradandót alkotni. Pedig így van kérem szépen, csupán kevesebb teret kapnak egy Iron Maiden, egy Judas Priest vagy épp egy Beatles, esetleg Rolling Stones árnyékában. Természetesen érthető is, hiszen míg az említett bandákat a nagyközönség kitűnő zenei ízlése avatta rocklegendává, addig ez a „veszély” a black/grindcore vonalat követő, mókás nevű Anaal Nathrakhot valószínűleg nem fenyegeti. Hogy miért? Egyszerű: mégis ki akar olyan zenét hallgatni, amelyről elsőként a mészárlás, a vágóhíd, vagy a disznóvágás szavak jutnak az ember eszébe, és nem a szex, a drog meg a rock’n’roll?

Anaal Nathrakh (b-j): V.I.T.R.I.O.L. énekes,
Irrumator gitáros/bőgős

Pedig sokan meglepődnének, hogy mennyit tisztult az eredetileg brutálisan szélvészgyors és nyers black metalt játszó brit banda stílusa. Legújabb albumuk, a Vanitas például köszönő viszonyban sincs a korai művekkel, bár ez egyáltalán nem hátrány, ha egy banda kicsit szélesebb tömegekhez is el kívánja juttatni zenei üzenetét. A zenekar az utóbbi időben szinte évi rendszerességgel dobja piacra korongjait, ami néhány bandánál vissza is szokott ütni, de nem az Anaal Nathrakhnál. A 2006-os Eschaton lemez után - melyen amúgy a magyar underground pápája, Csihar Attila is vendégszerepelt - érezhetően váltott a csapat, vagyis inkább színesedett a zenei palettája azzal, hogy a black/grind zúzás mellé beépítették az indusztriális elemeket. A húzás bejött, a 2009-es In The Constellation Of the Black Widow után a hírnév is megkörnyékezte a bandát, ami jó hatással volt rájuk, hiszen azóta - ha lehet - még stabilabban és megbízhatóbban hozzák a tőlük megszokott brutkó muzsikát.

A Vanitas lemez az egyházi kántálással és gépies betéttel induló The Blood-Dimmed Tide-dal kezdődik, de mihelyst felcsendül Dave „V.I.T.R.I.O.L.” Hunt mindent elsöprő üvöltése, egy átlagember biztosan fejvesztve rohanna ki a templomból „Itt a sátán!” felkiáltások közepette. Ezt követi az album leghangulatosabb száma, a Forging Towards the Sunset, amelyben V.I.T.R.I.O.L. hatalmas refrénnel (és tiszta énekkel!) dobja meg a dalt, majd levezetésképpen végighörgi a szám utolsó fél percét. 

Anaal Nathrakh

A kegyetlen brutalitás mögött megrejlő magas zenei tudásról a To Spite the Face, a Todos Somos Humanos és az In Coelo Quies, Tout finis Ici Bas remekművek tanúskodnak, hiszen mindegyik nóta tartogat valami különlegeset a hallgatóknak, hol szélvészgyors duplázások, hol Mick "Irrumator" Kenney gitáros/basszer zseniális játéka képében. Ez persze nem jelenti azt, hogy az album többi nótája gyengébb színvonalat képviselne, hiszen ott van például az egyik személyes kedvencem, a disznóetetésre hajazó hangokkal kezdődő brutális Make Glorious The Embrace Of Saturn, vagy az ennek szöges ellentéteként értelmezhető záró-tétel, a kellemes dallamokkal átszőtt Metaphor For The Dead.

A Kenney-Hunt duó által hajtott Anaal-tandem ezúttal sem okozott csalódást a rajongóknak, ismét olyan lemezt sikerült letenniük az asztalra, amely már a lejátszóba rakás után ontja a világra a gonoszságot. 2012-ben valahogy így tudok elképzelni egy extravagáns black zenekart, akik egyfajta kultúrmissziót folytatva próbálják újra és újra elmondani nekünk, hogy bizony nem minden rózsaszín az életben. Ha mindezt tudjuk, de elkél a megerősítés, akkor az új Anaal Nathrakh-lemezt keressük. A csalódás kizárt…

9

Tracklist

1. The Blood-Dimmed Tide
2. Forging Towards The Sunset
3. To Spite The Face
4. Todos Somos Humanos
5. In Coelo Quies, Tout Finis Ici Bas
6. You Can't Save Me, So Stoo Fucking Trying
7. Make Glorious The Embrace Of Saturn
8. Feeding The Beast
9. Of Fire, And Fucking Pigs
10. A Metaphor For The Dead