Slash feat. Myles Kennedy & The Conspirators, Leander Rising - Budapest, Papp László Sportaréna, 2013. 02. 07.

Körmendi Roland

Nehéz elkezdeni az elkezdhetetlennek tűnő beszámolót, amikor az ember egy ilyen muzikális élményen van túl. Giccsesnek hathat a kijelentés - de vállalom -  mert az emocionális töltet amit kaptam, abszolút betalált rock 'n' roll szívembe. Kellett egy kis idő mire feleszméltem ebből az állapotból, és rávettem magam gondolataim papírra vetésére - de tapasztalt jedihez méltó módon használom fel a mindenható erőt, és megosztom veletek e hideg februári este történéseit. A cikk elolvasásához ajánlott valamilyen nemű alkohol elfogyasztása - ha ott voltál, azért, ha nem, akkor szégyelld magad...

Mint minden Slash- és Guns-rajongó, én is felkaptam a fejem, amikor hivatalossá vált főhősünk Pecsás koncertje. Gombamód terjedt a hír, így a beparázás első hullámaként mindenki fejvesztve rohant a jegyirodákba beszerezni a belépéshez szükséges papírdarabot. Pár nap alatt meg is telt a városligeti helyszín, így sokan elégedetlenségüket fejezték ki lemaradásuk okán. A szervezők persze szeretnének az emberek kedvében járni (mi másért dolgoznának olyan keményen „occsó” pénzé'), így az Aréna tágasabb falai közé került át a „happening”. Jó húzásnak tűnt ez részükről, ugyanis február első napjaira már minden jegy elkelt oda is – bár ez az adat csalóka, ugyanis nem a teljes rendelkezésre álló terület lett megnyitva, így kicsit kevesebb mint 7 ezer fanatikus élvezhette a produkciót. Kissé meglepődve tapasztaltam a hatalmas érdeklődést, különösen a viszonylag drágának mondható jegyárak ellenére.

Vörös Gábor megkapta a neki járó jegyét, így lerombolta a facebook-generáció nagyszülő korban kötelezően az unokákkal megosztandó legenda történetét. Nagy kő esett le a szívünkről, de addig azért röhögtünk és sírtunk is egy kicsit. Ennyit a zöldségekről...

Slash barátunk igen aktív a neten, így budapesti megérkezése után kedveskedett nekünk egy-két fotóval, illetve baráti szóval. Bírom az arcot!

Bulvár blokkunk után térjünk rá a lényegre, vagyis a bulira - a zúzásra - a rock 'n' roll feelingre - a szétcsapom-magam-estére, kinek mi. Köteles Leanderék, azaz a Leander Rising kapta meg a lehetőséget a közönség bemelegítéséhez. Én magam nem vagyok zenéjük feltétel nélküli kedvelője, ez főképp a lemezükhöz képest visszafogottabb elő teljesítményüknek köszönhető. Ezelőtt talán két-három alkalommal volt hozzájuk szerencsém, így kíváncsian vártam mihez kezdenek majd egy ekkora színpaddal, illetve a stílusidegen közönséggel. A majd' 45 perces műsor alatt megfogalmazódott bennem újra az a gondolat, hogy egyrészt minek „support” Slash elé, másrészt miért nem olyan bandát választottak, amely jobban illett volna az est hangulatához. God knows. Félretéve a kisördögöt, pocsék hangosítást kaptak a srácok, amit nem igazán értettem. Lehet hogy ez, és a teher ami rajtuk volt akadályozta őket egy intenzív-ütős szett lenyomásában. Elismerem hangszeres tudásukat, de számomra nem egy összeszokott társaság benyomását keltették, és egyelőre nem látom hova is tartanak.

Kis átszerelést, és bő félórányi várakozást - wc szünetet - sörbeszerzést követően megszólalt az intro. A megjelentek felhördültek, előkerült hétezer fényképezőgép (később még lesz róla szó...), megemelkedett az Aréna átlaghőmérséklete egy celsius fokkal, és az ülőhelyeken addig kényelmesen heverészők egyszerre pattantak talpra. Nem csicsomázták túl a színpadképet, az Apocalyptic Love borítója egy hatalmas molinón tetszelgett, mellette csak a szokásos hangszerpark jelentett valamiféle dizájnt. A zenekar belecsapott a nagyszerű Halo-ba, és ezzel kezdetét vette a két órás „rock 'n' roll trip”. Ami egyből feltűnt, hogy a sound kategóriákkal jobb volt, mint Leanderék esetében, bár a technikusoknak itt is dolgozniuk kellett pár minutumot a pénzükért. A tökös kezdés után egyből előkapták a klasszikus Nightrain-t a Guns-tól, ami király húzásnak bizonyult. Lehet, hogy velem van a gond, de azon kaptam magam, hogy a körülöttem lévő emberek nem tudnak bulizni. Természetesen itt is megjelentek a szokásos apuci-kedvence tinik, akik a 3-4 Guns nóta miatt jöttek, és a koncert felét a haverok nyakában töltötték. Mondanom sem kell, hogy a kivetítő mennyire hasznos a színpadot nem látók számára, de a a szitu attól még zavaró. A másik állatfaj azért érkezett eme rockos élő zenei mulatságra, hogy elkészítse élete fotóalbumát, és posztólja ama Frászbúk csodálatos világába. Nagyszerű!

Folytatásnak felcsendült az Ian Astbury, The Cult énekessel készített Ghost. Élőben valami rohadt jó! Az Apocalyptic Love egyik legjobb nótája (bár nehéz belekötni akármelyik tételbe) szerintem a Standing In The Sun, és az azt követő Back From Cali is nagyjából hasonló érzéseket generál bennem, csak az böngyör hajú főhősünk első szólólemezéről ismert.

Ha már Saul Hudson (gyengébbek kedvéért Slash) került szóba, akkor itt kell megjegyeznem, hogy a faszi egy igazi csoda! Közel 50 évesen kirobbanó formában játszik, és látszik rajta mennyire élvezi ezeket az időket. Bár hölgy rajongói csalódottak lehetnek a korosodó rocksztárra emlékeztető kis tokácskája miatt, és most szokásától eltérően nem kapta le felsőjét, hogy mutogassa kivarrt felsőtestét. A zenekar is nagyon rendben van, főképp Myles Kennedy énekteljesítménye előtt emelem meg kalapom, de Todd Kerns basszer is nagyon szimpi a vad stílusával illetve király vokáljaival. Ő még két nóta főénekét is magára vállalta, és bizony szépen helytállt a Doctor Alibi-ban (melynek a végén dobott egy seggest miközben hátrafelé araszolt), illetve a ráadásban előadott Welcome To The Jungle opuszban. Brent Fitz dobos nagyszerűen mutatta be nekünk a rock 'n' roll dobolás alapjait, mellé még kevés vokálra is futotta erejéből - és a lemezt népszerűsítő turnéra csatlakozott Frank Sidoris fiatalos lendületet hozott magával, így teljes az élmény.

A műsor előrehaladtával előkaptak egy Snakepit szerzeményt, ami nem volt rossz, bár picit talán kilógott a sorból, és Slash életművéből megszólalt a Velvet Revolver-féle Slither is. A setlist gerincét természetesen az új anyag jelentette, és ezek abszolút jól sültek el élőben is. A Bad Rain, vagy az Anastasia órási hangulatot képesek teremteni, de ez nem is meglepő, ha kívülről fújod a dalokat. A Sweet Child O'Mine akár unalmas is lehetne, (mert az átlag rockerek egyből ezt böffentik be, ha kérdezik a Guns-ról), de ezzel a zenekarral hiba lenne kihagyni, annyira jól kenik a témát.

A ráadásban még elővettek két klasszikust, így koronázták meg teljesítményüket. A végére kevés levegő maradt a teremben, így teljes nyugalommal terjengett a levegőben a cigifüst, vagy a szabadjára eresztett pár galambocska. Finoman szólva is a „durva anyját” az ilyeneknek. De ezek az apróságok sem tudták elrontani a lényeget. Vége lett a bulinak, és pár órával később már ezt láthattuk kiposztolva főhősünk üzenőfalán:

Budapest, that was our 1st sold out arena show on this leg. Thank u very much for the turnout. You're all fucking awesome. Cheers! Iiii]; )'

Nos, emlékezetes bulit toltak Slash-ék, és remélhetőleg kedvük támad visszatérni hozzánk akár már jövőre. Magam részéről ugyanolyan lelkesedéssel fogadom majd őket, és közben egy pillanatra sem gondolok a manapság csak önmaga paródiájának számító Axl Rose's Guns N' Roses-ra... Ámen!

Setlist:

01. Halo
02. Nightrain (Guns N'Roses)
03. Ghost
04. Standing In The Sun
05. Back From Cali
06. Nothing To Say
07. Serial Killer (Slash's Snakepit)
08. Civil War (Guns N'Roses)
09. Not For Me
10. Doctor Alibi (ének Todd Kerns)
11. Watch This
12. Bad Rain
13. Rocket Queen (Guns N'Roses)
14. No More Heroes
15. Starlight
16. Anastasia
17. You're A Lie
18. Sweet Child O'Mine (Guns N'Roses)
19. Slither (Velvet Revolver)
-----
20. Welcome To The Jungle (Guns N'Roses) (ének Todd Kerns)
21. Paradise City (Guns N'Roses)