BB
A 2010-es Audio Secrecy albummal hatalmas kedvencemmé vált az iowai Stone Sour. A csapatot kezdetben Slipknot side-projectként azonosították, persze a valóság távolabb sem állhatna ettől az állítástól - Corey Taylor és Jim Root, a 'Knot két oszlopos tagja ugyanis jóval a maszkos brigádba való csatlakozásuk előtt már együtt játszottak a 'Sour-ben, ettől függetlenül tény, hogy a Slipknot érte el a nagyobb sikereket a két csapat közül. A helyzet azonban most változhat, egyfelől ugyanis akármit nyilatkoznak Jordisonék, módfelett kérdéses, hogy lesz-e még valaha új Slipknot-album, másfelől pedig a Stone Sour lerakta az asztalra eddigi csúcsteljesítményét, mely állva hagyja mindhárom eddigi lemezüket.
A Stone Sour eddigi aktivitása nagyban függött a Slipknot tevékenységétől. A self-titled debütlemezt is az Iowa albumot követő, mintegy kétéves tétlen időszakban tudták gatyába rázni, az a(z erősen nu metal hatásokat felvonultató) lemez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a maszkos brigád egy jóval dallamosabb irányt vett harmadik lemezén. Corey Taylor megmutatta, hogy nem egyszerű üvöltőgép (bár a Slipknot egyes dalaiban elhelyezett dallamos vokálok már utaltak erre), a Bother dalból pedig hatalmas siker lett. A Subliminal Verses-turné lefutása után Taylor és Root újra a Stone Sour felé fordultak, és az ekkortájt csatlakozott Roy Mayorga dobossal összerakták a kettes sorlemezt Come What(ever) May címmel, és meg is turnéztatták. Ez a lemez még több rajongót hozott nekik, többek között a Through Glass dalnak köszönhetően, de az olyan dallamos durvulatok sem hiányoztak, mint a lemezt felvezető 30/30-150.
 |
| Stone Sour (b-j): Roy Mayorga dobos, Corey Taylor énekes, Josh Rand gitáros, Jim Root gitáros |
A harmadik lemez az Audio Secrecy címet kapta, és egy szomorú időszakban jött ki, pár hónappal a Slipknot-basszer Paul Gray sajnálatos halálát követően. Azóta a nyolctagúvá csappant brigád is érthetően jóval kevesebb aktivitást mutat, így juthatott ideje Corey Taylornak, hogy elkezdjen dolgozni azon a nagyszabású konceptanyagon, amiből végül a kétlemezes House Of Gold & Bones lett. És meg mernék rá esküdni, bár Corey erről sohasem beszélt, hogy elhunyt zenésztársa emlékének is adózik ezzel a monumentális alkotással.
Eleinte egyébként úgy látszott, hogy nagy zúzda készül. A márciusban kiszivárogtatott The Pessimist című dal (a konceptlemez első részére nem került fel) egy ereje teljében lévő Stone Sour-t mutatott - egyébként az új Transformers film egyik betétdalául is szolgált. Corey ekkoriban azt nyilatkozta, hogy az új lemez olyan lesz, mintha a Pink Floyd The Wall-ja találkozna az Alice In Chains nem kevésbé zseniális alkotásával, a Dirttel. Akkor megmosolyogtam - most azt mondom, nem hazudott. A második dal, amit megismerhetett a nagyérdemű, a Taciturn volt - ezt Corey a nyári szólóturnéja állomásain adta elő egy szál gitárral, és már akkor is sütöttek belőle az érzelmek, ahogy énekelte. Hivatalosan pedig a nyitó dalpárost tette elérhetővé a csapat augusztus végén.
A lemezt hazai pályán vették fel Des Moines-ban, David Bottrill producer közreműködésével. Érdekesség, hogy Shawn Economaki, aki a Stone Sour alapításától a fedélzeten tartózkodott, kilépett a csapatból, személyes okokra hivatkozva, így az albumot vendégként a Skid Row-ból Rachel Bolan bőgőzte fel. Természetesen káprázatos teljesítményt nyújt, akárcsak a Stone Sour hivatalos tagjai, Taylor, Root, Rand és Mayorga.
 |
| Stone Sour - Corey Taylor |
Mint már utaltam rá, dupla konceptlemezt készítettek a srácok, mely két részletben lát napvilágot - nem merték tehát meghúzni, hogy a Guns klasszikus Illusion-lemezeihez hasonlatosan egyszerre dobják piacra dupla albumként a stuffot. Lehet, hogy jobb is így, legalább van idő az egyes anyagok minden részletét kiismernie a hallgatónak - meg aztán a Guns-anyag nem is bírt koncepcióval, itt viszont a Taylor által megálmodott sztori kerül előtérbe. A House Of Gold & Bones egy fickóról szól, minden dal az ő életének egyes momentumait mutatja be, különböző szemszögből, mígnem elérünk oda, ahol fontos döntést kell majd meghoznia a főszereplőnek. Ez valószínűleg a második rész anyaga lesz, itt egyelőre csak a döntésig vezető utat követhetjük végig.
A nyitó Gone Sovereign fojtott indítása, majd egy bajnok Mayorga-lepörgetés után beérkező zúzdája kétséget sem hagy afelől, hogy a Stone Sour erősebb, mint valaha. Érdekes, hogy a promó részeként kislemezként piacra dobott dalkettős közül engem ez talált el kevésbé, ellenben az Absolute Zero kilóra megvett elképesztő refrénjével. Roy Mayorga isteni formában van - óriásit húzott a Stone Sour az ex-Soulfly-dobossal, nagyon passzol a bandába.
 |
| Stone Sour - Roy Mayorga |
A Rumor Of Skin afféle kilátástalan bánathimnusz, pazar refrénnel: "Nem érdekel a saját önsajnálatom, de akkor sem kell a segítséged, tudom, magányos vagyok, de mégis mit kéne tennem?" Mire idáig elérkeztem a lemez hallgatásában, kezdett elhatalmasodni rajtam egy érzés, miszerint Corey Taylor a 21. század legjobb rock/metalénekese. De most komolyan, mutass még egy olyan embert, akiből épp annyira természetesen szakadnak ki a legdurvább, vérhányós/üvöltős részek, mint a legszívfacsaróbb melódiák! Utóbbiból egyébként kapsz egy jó adaggal a kétrészes Travelers első fejezetében, mely teljes egészében akusztikus, és átfolyik az album egyik legjobb és legmonumentálisabb dalába, a Tired-be. Másodjára hallgattam mindössze a lemezt, de mire ide elértem, már tudtam, hogy nem tudok tíz pontnál kevesebbet adni rá. Hát mekkora refrén van már benne? Hát mekkorát énekel már benne Corey? Hát mekkorák már benne a vonósok? Libabőr végig...
 |
| Stone Sour - Corey Taylor |
Na most, ehhez képest elég markáns váltás a RU486 thrash metalja, hehe. Corey Anthrax-mániája itt tör leginkább felszínre - szikár, riffelős, kőkemény thrash-bomba ez, és nagyjából ezt a vonalat követi a My Name Is Allen is - bár nem annyira kemény, sőt a középrész az album egyik legjobb énektémáját rejti, a refrénben Mayorga kétlábdobjai kábé az agyad viszik le. Itt érdemes kitérni a hangzásra, mely zseniális lett: örvénylő, organikus, és modern egyszerre. Jómagam már rosszul voltam attól a triggerezési, Pro Tools-ozási és kompresszálási háborútól, ami a keményebb zenék terén mostanság dívik, de itt semmi ilyesmit nem tapasztaltam.
A már említett Taciturn az album másik fénypontja. Gyönyörű féllírai - érdekesség, hogy ahol Corey a szólókoncertjein bemorcosodott, ott itt is vesz a nóta egy keményebb irányt, Root és Rand rálépnek azért a torzítópedálra, és már megint akkorát énekel az utolsó két refrénben Corey Taylor, amekkorát nagyon régóta nem hallottam senkitől. Ezért a rekedtes, egyben tiszta orgánumért szerintem a rockénekesek 99%-a ölni tudna.
A lemez utolsó három dala viszont megint egy másmilyen irányba kanyarodik (mint ahogy a Tired után is másfelé húzott a lemez). Röhögni fogsz, de az első banda, ami beugrott az Influence Of A Drowsy Goddal kapcsolatban, a Mastodon volt. A Travelers második részének indításakor pedig ugyancsak. Bár utóbbi dal folytatása végül más irányt vesz, és őszinte leszek, megértem, hogy kettészedték - egyben túlzottan olyan lenne a két Travelers, mint a Taciturn, így viszont a helyén van minden. A záró Last Of The Real pedig bólogatós basszusfutammal kezdődik, a refrénje pedig szörnyen el lett találva azzal az alávokálozott, alig hallható óóó-zással! Épp hogy három perc amúgy a dal, és már vége is. Egyik nótát sem nyújtották el nagyon, csak a Taciturn megy öt perc fölé, de annak igazából tökmindegy, mert negyedórásan is éppolyan könnyes szemmel hallgatnám, mint jelen hosszúságában.
 |
| Stone Sour - Corey Taylor |
Az, hogy tűkön ülve várom a folytatást, nem kifejezés. És megmondom frankón, ha a második rész is olyan lesz, mint az első volt, és amire, mint megjósoltam már fentebb, maximum pontszámot fogok adni, akkor elkezdem hangoztatni azt a véleményem, mely szerint Corey-éknak kötelességük egy olyan spéci színpadképpel felvonulni és előadni ezt az anyagot, amihez hasonlót a Queensryche csinált az Operation: Mindcrime I-II-vel. És ha már külsőségek: nem igazán akarok lelőni poént a lemez csomagolásával kapcsolatban, de a második legszínvonalasabb digipak cucc, amit életemben láttam (az első hely szerintem még nagyon sokáig a The Ocean: Precambrian CD-é marad, mert azt tényleg nem lehet überelni, hehe).
Egy szó, mint száz, bár eleinte féltettem a Stone Sour-t a lemez konceptalbum mivolta okán, nem tudtam, hogy így, ilyen magas színvonalon valósítják meg az elképzeléseiket. Mert így baromira rendben van a dolog. Év lemeze-gyanús anyag.
10
Tracklist
- Gone Sovereign
- Absolute Zero
- A Rumor Of Skin
- The Travelers part I.
- Tired
- RU486
- My Name Is Allen
- Taciturn
- Influence Of A Drowsy God
- The Travelers part II.
- Last If The Real
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése