BB
Rapid módon állt össze ez az este számomra, ugyanis Bözsi (Scage-basszer) valamikor nyolc tájban szólt rám, hogy ezt a bulit ki ne hagyjam, ha jót akarok. Én pedig jót akartam, és lezúztam a Roxxy-ba, ahol egy oltári feldolgozás-estnek lehettem részese!
Persze nem úgy indult, hogy majd jó lesz, és mielőtt a buli két fellépője közül az elsőként színpadra álló Z.A.C.C.-ról írnék, szeretném kategorizálni a feldolgozást játszó zenekarokat. Ezek csak a főbbek, tehát sok alkategóriát gyárthatnék még, de szerintem szükségtelen, magad is meg tudod alkotni őket a felsoroltak alapján.
 |
| What? |
- Vannak azok a csapatok, akik saját számaik mellé egy-két coverrel is megörvendeztetik a nagyérdeműt - ilyenkor általában saját stílusukra gyúrják át az adott dalt, a legritkább esetben beszélhetünk az eredeti mű szolgai másolatáról. (lásd pl. a Metallica komplett dupla Garage Inc. lemezét)
- Aztán vannak azok a brigádok, akiket tribute-bandáknak neveznek - ők egyetlen ismertebb csapat dalait játsszák, általában külsőségekben is igyekezve megidézni az adott zenekart, ilyen pl. a Kiss Forever Band, hogy nagyon messzire ne menjünk.
- És vannak azok a zenekarok, akik sok együttestől játszanak feldolgozásokat, és ezekkel szórakoztatják közönségüket. Ezt lehet jól, és lehet szarul is csinálni - az este folyamán mindkettőre láttunk példát...
A Z.A.C.C.-cal kapcsolatban hozzácsapnék a fentiekhez egy negyedik kategóriát is: vannak azok a csapatok, akik a közös zenélés elején közismert rockfeldolgozásokkal zajonganak, hogy a közös nevező megtalálása ezeket eljátszva hamar menjen. Ugyanakkor nem gondolom azt, hogy ezek a szárnypróbálgatások a színpadra valók.
 |
| What? |
Az énekest leszámítva balta arccal játszottak a zenészek - nyilván a nagy koncentrálás miatt, hogy ne hibázzanak. Pedig sikerült, többször is, az énekes koma nagyon hamis volt (emellett felvonultatta az összes létező rocksztár-klisét), a dobos pontatlan, a basszernek még a bemutatásakor sem rezdült arcizma sem, a szólók pedig el voltak maszatolva a legtöbb dalban. És a szetlista... Kapott a publikum (kezdésnek) egy Zöld, a Bíbor, és a Feketét (hát, kevés elcsépeltebb dal létezik ennél a magyar rockszcénában, noha az eredeti zsenialitása előtt magam is leborulok), Szállj fel, szabad madarat az István a királyból ("Magyarok, férfiak és asszonyok, hallgassátok a Z.A.C.C.-ot!" - mivaaan?), volt Born To Be Wild (ezt is eljátszották már kismillióan), és Rock You Like A Hurricane is, utóbbi, gondolom a New York-i lakosoknak ajánlva így Sandy után pár nappal, hehe. Azt az infót pedig nem merem elhinni, hogy a csapat 2009-ben alakult. Ha egy kezdő zenekar nyújtotta volna ezt a teljesítményt, árnyaltabb lenne a kép, így viszont a srácoknak komolyan el kell gondolkozniuk azon, hogy feltétlenül muszáj-e ezt a produkciót színpadra állítani, és nem volna-e elég a maguk örömére a próbahelyen zajongani...
 |
| What? |
A What?-ra viszont mindaz NEM igaz, amit fentebb leírtam - noha fiatal csapat, rutinos, tapasztalt zenészek alkotják. Ez hallatszott is, mert az előzenekarnál csak épphogy szóldogáló motyó Kerekes Laciéknál már az agyamat vitte le - és ha már Laci, valószínűleg a rutin is teszi, hogy a basszus olyan mélyen gyomrozott az egész koncerten, hogy a szar is megállt bennem. De a program is hibátlan volt, játszottak Black Label Society-t (nyitásnak egy Demise Of Sanity-t, atyaég! Én már itt készen voltam, hehe), Ozzytól többet is, Gunst, Mötleyt, Velvet Revolvert, KISS-t, Gotthardot, és még az új Slash-lemezről is nyomták a You're A Lie-t! Ez mondjuk annyira nem ment az énekes Balázsnak, Myles Kennedy magasaival megszenvedett, de a többi dalt sikerült úgy átgyúrni picit, hogy passzoljon a hangjához - amúgy jó, erőteljes rocktorka van a srácnak! A Csóra-testvérek piszok feelinggel gitároztak, és emellé profin nyomatták a vokált is, jelzem, iszonyat keményen néztek ki a színpadon a ventillátorszélben lobogó rőzsével, hehe! A legjobban amúgy a Rev Theory-nóta, a Hell Yeah tetszett - erről a brigádról szégyenszemre még sosem hallottam, de azóta folyamatosan pörög a lejátszóban, bődületes nagy nóta, és hatalmas feelinggel kenték el Laciék, különösen a vokálmunka tetszett. A rendes műsort záró Let Me Hear You Scream (személyesen a rocknagypapitól, Ozzytól) és a ráadás Sad But True (!) ezek után már csak jutalomjáték volt.
Nem bántam meg, hogy engedtem az unszolásnak, és lenéztem, a What? ugyanis profin szórakoztatott, és azt hiszem, más célja egy feldolgozáscsapatnak nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése