Evil Masquerade - Pentagram (2012, Dark Minstrel Music)

BB

Na most az van, ami Polgár Jenővel jó pár éve... Kizárt dolog, mer' nem tudom... Adott ugyanis egy lemez, ami valami fertelmesen jó, és már hónapok óta bizonyos rendszerességgel visszatér a lejátszómba. Ugyanakkor a lemezt elkészítő csapat nulla, azaz nulla eredetiséggel bír. A legrosszabb mégis az, hogy gőzöm sincs, hogyan bukkantam rá a lemezre. Valószínűleg a myspace-t túrva, merthogy szoktam ilyet is - szeretek vadászni a fiatal és tehetséges bandákra. Ez a banda ugyanakkor minden, csak nem fiatal... Itt ugyanis régi, kipróbált veteránok készítettek el egy olyan lemezt, amire nagy valószínűséggel 2012 egyik kiemelkedő progresszív rock alkotásaként fog a szakma néhány év múlva visszaemlékezni.

Evil Masquerade (b-j): Thor Jeppesen basszer, Artur Meinild billentyűs,
Apollo Papathanasio énekes, Dennis Buhl dobos, Henrik Flyman gitáros

A dán-svéd (és egy picit görög) tengely mentén működő csapat létrehozója az egykoron a Wuntering Heights-ben megforduló, mostanság a Lacrimosából is ismerős Henrik Flyman gitáros. Érdekességként említeném meg, hogy a Therionból való kiakolbólítása után két éven át itt zenélt Johan Niemann basszusgitáros is, de azóta visszatért Thor Jeppesen, akárcsak a 2008-ban vele együtt kilépett alapító dobos, Dennis Buhl. Állandó billentyűst mindössze egy éve foglalkoztatnak Artur Meinild személyében, azelőtt vendégekkel oldották meg a posztot, méghozzá igen illusztris zenészekkel - többek között játszott velük Tony Carey (ex-Rainbow), az ugyancsak a Rainbow-ból és Alice Cooper mellől is ismerős David Rosenthal, egy ideig a Royal Hunt alapítója, André Andersen, de megfordult itt az Arkból Mats Olausson is. Őt szándékosan hagytam a végére, ugyanis a két Ark albummal állítható némileg párhuzamba a Pentagram, már ha kortárs hatást keresek. Itt is elég progos a zene, és úgy hoznak néha iszonyat nehéz zenei kíséretet, hogy ha nem oda figyelsz, észre se veszed talán (szemben a Dream Theaterrel például, ahol egyenesen az arcodba tolják a hangszeres villongásokat - néha jó az is, néha meg inkább a finomabb, ízlésesebb megoldásokra vágyik az ember), másrészről meg az énekes hangja és stílusa hasonlóan markáns mindkét csapatban.

Persze a teljes összehasonlítás már csak azért is sántít, mert míg Jorn Lande "Az új évezred Ronnie James Dio-ja", addig a görög gyökerekkel rendelkező, de már Svédországban napvilágra jött Apollo Papathanasio pusztán egy iszonyat jó torok. Mindezek ellenére csak felsőfokban lehet beszélni arról, amit összeénekel a lemezen. De a zenészek is kitesznek magukért, mindannyian. Van az egész zenének amúgy egy ilyen hetvenes évek-feelingje, egyes témák, dallamok, hangszerelési megoldások totálisan azt a korszakot idézik, persze, mai formában, ahogy azt kell. Nincsenek elszállós részek, tehát ne a Pink Floyd-féle prog rockra gondolj, hanem inkább a Purple/Sabbath vonal hatása erős, emellett módfelett dalközpontú a cucc, nem fekszi meg a gyomrodat, untig elég ez a tizenkét nóta negyvenkét percben. 

A Pentagram már az ötödik lemeze a skandináv (kis túlzással) szupergruppnak. (Mi a fenéért nem vettem őket észre idáig?!) A nyitó címadó indításától már egyből beindul a bugi a lábadban - nagyon bekezdenek, szétesik a ház, Jeppesen ujjai pedig John Myung-módjára szaladgálnak a hathúros basszusgitáron. Én Buhl változatos, fifikás, mégis erőteljes dobolását is nagyon szeretem, Flyman szólói, riffjei pedig nagyon oda vannak rakva. Néhány szólójába csempész egy alig pár ütemes poénos dallamocskát is a faszi, ötletes megoldások ezek. Meinild csak épp annyit Hammondozik meg színezget, amennyi épp belefér a zenébe - egy bizonyos Jordan Rudessnek tutira odaadnám ezt a lemezt (Ferdy Doernberg komplett munkássága mellett), hogy 'na látod, öregem, felejtsd el a vurstli hangszíneidet, ilyen alázattal kéne neked is, mint ennek a csávónak'.

A klipnóta A Silouette jön másodikként, tényleg igazi slágertéma, tetszik. A Perfect Disgrace gitárszólói totál old school hatásúak, az első egyenesen stoneresen (de nekem Brian May korai gitársoundja is eszembe jutott itt) gerjed és búg. A Spirit Of The Dead éles kontraszt - riffelősebb, súlyosabb, vontatottabb, a Dehumanizer-korszakos Sabbath ugrik be róla. Ehhez képest megint könnyedebb, vidámabb a Moonlight Fantasy. Alig három perces, lendületes rocknóta ez, melynek refrénjében a görög származású énekes egyenesen brillírozik. Az Unholy Water megint Sabbathosan indít, de igazából mintha az énekdallamok egyfajta pozitív, emelkedettebb hangulatot kölcsönöznének a nótának. A szóló meg egyenesen játékos, bár nyúlfarknyi - kár.

Jeppesen basszusfutamaival indít a nagyívű, monumentális refrénjével operáló Pray For Mercy On Our Souls, a Soul Takerben pedig a Hammond-orgona viszi a prímet. A szóló számomra full Blackmore, és a végén van egy kis, pár másodperces kiállásocska billentyűvel, tisztára baktat-a-karaván-a-sivatagban feeling, hehe. Ezután szinte rémisztőnek hat az On A Bed Of Thorns, egyes részekről itt a Mercyful Fate ugrott be, de amúgy jó lassú nóta ez is. A Strangers Might Fool Ya egy alig két perces, középkori hangulatot árasztó akusztikus szösszenet, az utolsó teljes értékű nóta, a When The Fire Dies pedig egy szomorkás, lassabb darab. A végére már csak egy outró maradt, mely filmzenés hatásokról árulkodik, főképp a Mission Impossible zenéjének vezérmotívumaira hajaz a főtéma.

A legkevésbé sem eredeti tehát a zene, de kellemes hallgatnivaló, akár úgy, hogy csak a háttérben szól, akár úgy is, hogy jobban odafigyelsz a történésekre. Több szimpla múltidézésnél, amit csinálnak, bőven megállja a helyét a mai zenei dömpingben is. Még legalább újabb öt albumot, légyszi!

8

Tracklist

1. Pentagram
2. A Silouette
3. Perfect Disgrace
4. The Spirit Of The Dead
5. Moonlight Fantasy
6. Unholy Water
7. Pray For Mercy On Our Souls
8. Soul Taker
9. On A Bed Of Thorns
10. Strangers Might Fool Ya
11. When The Fire Dies
12. The Golden Ratio