BB
Rohamléptekben készült el a kaliforniai Testament új lemeze - legalábbis, ha figyelembe vesszük, hogy az 1999-es The Gathering és a 2008-as, kvázi visszatérő Formation Of Damnation albumok között még kilenc, viszont a Formation és a friss anyag között mindössze négy év telt el. Chuck Billy-ék lemezét lélegzet-visszafojtva várta a metal mezőny, és nem is okoztak csalódást a legendás thrasherek. Az év egyik legfontosabb anyaga született meg a nyáron, ha szereted a gitárgazdag, intenzív, hatalmas dallamokkal átitatott fémzenét, akkor bátran továbbolvashatsz, mert kizárt, hogy mellélőj a lemezzel!
Az ezredfordulóra erősen kétségessé vált a banda jövője, a klasszikus felállás ugyanis szétszéledt a '92-es The Ritual kiadása után, és egy olyan, több mint egy évtizedes időszak következett be, amikor lényegében az alapító gitáros Eric Petersonon és az énekes Chuck Billy-n kívül nem voltak állandó zenészei a bandának. A Ritual a csapat legdallamosabb korongja volt, talán nem véletlenül, hiszen a thrash vezéreinek (Ulrikék, ugyebár) Fekete lemeze után rengeteg csapat vett vissza a súlyból, a gitárokból, a durva énekből (a sorba simán bepasszírozható a másik legendás úttörő thrash-brigád, az Exodus szintén '92-es Force Of Habit munkája, de a technikás thrash egyik alapművét két évvel korábban a Rust In Peace-szel az asztalra letevő Megadeth is a mainstream bevételére készült a Countdown To Extinction lemezzel). Alex Skolnick és Louie Clemente le is léceltek a kissé irányát vesztett Testamentből, és sem az 1994-es Low, sem a három évvel későbbi, a korszak Adidas-metaljával totálisan szembemenő, death metalos Demonic albumokat feljátszó felállás nem bizonyult tartósnak, a már említett Gathering meg egyenesen sztárparádé volt Dave Lombardóval (Slayer), Steve DiGiorgióval (ex-Death, Sadus) és James Murphy-vel (ex-Obituary, ex-Death). Ezután Murphy-nél és Billy-nél is rákot diagnosztizáltak, és nem úgy nézett ki, hogy valaha is lesz még Testament.
 |
| Testament (b-j): Chuck Billy énekes, Greg Christian basszusgitáros, Gene Hoglan dobos, Eric Peterson gitáros, Alex Skolnick gitáros |
Az énekes aztán felgyógyult, és előbb Skolnick tért vissza, majd 2005-ben bejelentették a klasszikus felállás reunion-jét, visszatért a régi harcostárs, Greg Christian basszer, és egy időre Clemente is, aki azonban egészségileg nem volt már annyira rendben, hogy a Testament (tervezett) intenzív tempóját elbírja, így aztán Nick Barker került a helyére (ex-Cradle Of Filth, ex-Dimmu Borgir, stb.). Ahelyett azonban, hogy a csapat újra nyugodtan a már régóta érlelődő lemezre tudott volna koncentrálni, újabb probléma adódott - Barkert vízumproblémái miatt nem engedték be az USÁ-ba, az ottani koncerteken Jon Allennek (Sadus) kellett helyettesítenie, aki már a Gathering turnén is dobolt az együttesben. A végső megoldás végül a Slayer és a Forbidden egykori ütőse, Paul Bostaph lett, aki nem volt ismeretlen már Petersonék előtt sem, hiszen ő játszott a Ritual-turnén a lelécelt Clemente helyén.
Ezzel a felállással jött aztán ki a Formation lemez, amivel a Testament bizonyította, hogy nem veszett ki belőle a tűz, és még ennyi év kihagyás után is képes egy bitang lemez leszállítására. Különösen a More Than Meets The Eye talált be a fanok között. A lemezbemutató turnék végeztével, miközben azt találgatta a világ, hogy egyfajta jutalomjátékként becsatlakozik-e az Exodus és a Testament a Big Four-turné utolsó köreire, Bostaph állítólagos könyökproblémáira hivatkozva 2011 legvégén kiszállt. Utódja (egyelőre session-dobosként) a Demonic lemezt is "felcsapkodó" Gene Hoglan lett.
Az új lemez felvételei Oakland-ben folytak, és 2011 nyarától számítva több mint fél évet vettek igénybe. A dátumból adódóan nyilvánvaló, hogy a dalokat még Bostaph-fal rakta össze a csapat, és vele is vonultak be a Driftwood-stúdióba, de ott barátok, cimborák segítségével tudtak csak dolgozni eleinte (arra járt többek között a Lamb Of Godból Chris Adler is). Andy Sneap volt a producer ezúttal is, és hát tudvalevő, hogy ő nem tud hibázni, ha a hangzásról van szó - a tinédzserként a Sabbat soraiban gitározó stúdiómágus nagyon jól tudja, mitől döglik a légy, illetve mitől könnyezik be a thrasher-szív. Minden egyes hang a helyén van, így kell szólnia az új évezredben egy metal lemeznek. Főleg egy év lemeze-gyanús anyagnak.
Mert ez az. Itt van kilenc nóta, plusz a bónuszok, és egész egyszerűen nincs köztük gyenge darab, egységességében köröket ver a Formation-re is. Minden egyes nóta olyan őrületesen fogós, hogy az valami eszméletlen, már a második-harmadik hallgatáskor együtt üvöltöd a refréneket az öreg indiánnal, akinek még ennyi év, ennyi lemez után is ott van a hangszálaiban az a bizonyos őserő, melyről elhíresült, és mely meghatározza a Testament hangzását. Az egyetlen alapítóként harcoló Peterson riffjei is nagyon jellegzetesek, Skolnick-kal pedig tökéletesen kiegészítik egymást, akár szólókról, akár harmóniákról, akár riffekről legyen is szó, és bár az egykori Satriani-tanítvány mára inkább a jazz felől közelít a zenéhez, azért bizonyítja, hogy hiába próbálkozott elszakadni a thrashtől, csak nem sikerült kibújnia a saját bőréből, játéka ugyanakkor érettebbé vált. Greg Christian bőgős legtöbbször csak megbízhatóan pengeti a négyhúrost a háttérben, azonban az A Day In The Death lüktető basszusintrója alkalmával, valamint a bónusz-feldolgozásokban meg tud villanni ő is. Gene Hoglan meg egy dobgép, kész, hibátlanul üti végig a lemezt.
A nyitásként kiszivárogtatott Native Blood egy igazi thrash-gránát, kicsit az előző albumos More Than Meets The Eye-ra hajaz. Húz, mint állat. Különösen érdekes megoldás Hoglan blastbeatje a refrénben, mégpedig azért, mert közben a gitárok és az ének iszonyat dallamokat hoznak. Ugyanezen logika mentén haladva még egy dalba került blastelés, de a másik korán kicsúszott dalban, a True American Hate-ben kicsit esetlegesnek érzem ezt a megoldást. De nálam ez számít az egyetlen gyenge pontnak. A tökéletes nyitó- és koncertnóta Rise Up, a kicsit Slayeresen (Seasons In The Abyss) induló, ökölrázós címadó, a többszólamú vokálokat mesterien alkalmazó Man Kill Mankind, az anyag kolosszusaként funkcionáló, iszonyat fogós Throne Of Thorns, valamint a rendes album utolsó dala, a régi techno-thrash érzést visszahozó, megtekert Peterson-riffel nyitó Last Stand For Independence mind-mind tízpontos szerzemények, az év thrash-slágerei.
Szándékosan hagytam a végére a Cold Embrace-t, ami nálam mégis a legkedvesebb a lemezről - az album leghosszabbja, és totálisan seggre lehet tőle esni, ugyanis egy szinte hihetetlen mélységű és szépségű power-ballada, megidézve a Ritual-korszakot. Amit Chuck Billy, de különösen Skolnick leművel benne, az maga a varázslat, és az öreg Gene is megmutatja, hogy nem csak a durvuláshoz ért. Zseniális mű, év dala-esélyes!
A végére bónuszokat is pakoltak, ráadásul mind csupa csemege! A sokak szerint a Stone Cold Crazy-vel a zenetörténelem első thrash-nótáját az asztalra letevő Queen-től gyúrják át elsőként a Dragon Attack-et, bizonyítva, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, a poposabb korszakukban is ott volt Brian May-ékben a rock/metal, csak másként közelítettek hozzá. Testamenti értelmezésben egy lüktető, basszusközpontú thrash-bomba lett a dalból. A következő szám már érdekesebb, a Scorpions Animal Magnetism albumának címadó daláról van szó. Hát, nem egy tipikus szerzemény Schenkeréktől, az tuti - ha nem Meine énekelné, akár még azt is elhinném, hogy kiadatlan Black Sabbath, annyira doom-os, vonszolós a tempó. Skolnick-ék nem is nagyon nyúlnak hozzá, csak a két banda stílusbeli különbségéből adódó plusz súlyt teszik bele a dalba. Az Iron Maiden Powerslave-je eredetileg is gigantikus nagy nóta volt, de az indián énekével ez is új értelmet nyer, hangszerileg meg korrektül el van játszva.
A Testament mindig is tényező volt a metal színtéren, már a korai klasszikus albumaiktól kezdve is, és sem a kilencvenes években, sem az új évezredben nem szültek gyenge anyagot, mindig minőséget adtak a rajongóknak. Nemcsak a másodgenerációs thrash-bandák között számítanak zászlóvivőnek, de a fősodorban is biztos helyük van. Irgalmatlan erős lett a Dark Roots of Earth is, és bár mostanában nagyon jószívűnek bizonyultam a pontszámokkal, ez a munka tényleg nem érdemel mást, mint a maximumot.
10
Tracklist
- Rise Up
- Native Blood
- Dark Roots Of Earth
- True American Hate
- A Day In The Death
- Cold Embrace
- Man Kills Mankind
- Throne of Thorns
- Last Stand For Independence
- Dragon Attack (Queen-cover) (Bonus Track)
- Animal Magnetism (Scorpions-cover) (Bonus Track)
- Powerslave (Iron Maiden-cover) (Bonus Track)
- Throne of Thorns (Extended version) (Bonus Track)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése