Gojira - L'Enfant Sauvage (2012, Roadrunner)

BB

Franciaország nem egy metal centrum, ezt az elején le kell már szögezni. Ritka a jó francia csapat, a Scarve-on (a Soilwork-dobos Dirk Verbeuren eredeti csapatán) kívül nem is tudnék talán mondani egyet sem. Illetve nem is tudtam volna a úgy durván 2006-ig. Akkor ismerkedtem meg ugyanis a Gojira első, szélesebb körben terjesztett lemezével, a From Mars To Sirius-szal. Iszonyatos módon beütött, és azóta fokozott figyelemmel követem nyomon őket. Az új lemezük már a nyáron kijött, de nem akartam elkapkodni a kritikát - folyamatosan hallgattam az anyagot, hagytam érni magamban, volt, hogy nem vettem elő hetekig, és utána kaptam elő, hogy vajon úgy is tetszik-e, és igazából még mindig 2012 egyik kiugró teljesítményének tartom. Ugyanakkor ez nem az a lemez, amiről beszélni/írni kell, ezt meg kell hallgatni, ezt magadba kell szippantani, és a zene meghálálja.

A Gojirát még Godzilla néven alapította négy barát (Joe Duplantier gitáros/énekes, Mario Duplantier dobos, Christian Andreu gitáros és Jean-Michel Labadie basszer - a megalakulásuk óta együtt zenélnek, változatlan felállással) Bayonne-ban, 1996-ban. Három demójuk is kijött így, majd jogi problémák miatt változtattak nevet 1999-ben. A lényeg ugyanaz maradt, a Gojira ugyanis a szörny japán írásalakú neve. Már a demók alapján is elég jól terjedt a hírük az undergroundban, hiszen befértek az Edge Of Sanity oly ritka turnéinak egyikére (a svéd alapcsapat főnöke, Dan Swanö ugyanis utált koncertezni, a gyorsan fáradó hangja miatt), valamint nem kisebb nagyságok előtt nyithattak, mint a Cannibal Corpse, vagy az 1999-ben éppen az At The Heart Of Winter lemezzel útra kelő Immortal. Ugyanakkor az első két lemezük (Terra Incognita - 2001, The Link - 2003), melyek kis francia kiadóknál jöttek ki, még nem hoztak nekik népszerűséget.

Ellenben a 2005-ös From Mars To Sirius (Amerikában 2006-ban adta ki a Prosthetic) robbantott. Még a Soulfly-főnök Max Cavalera is elragadtatással beszélt a lemezről, melynek nyomán meghívta Jean-Michel Labadie-t az Igorral összeborulós Cavalera Conspiracy projekt soraiba. Végül a nagy Sepu-fan Joe ment bőgőzni a Cavalerákkal. Emellett számtalan turnén is bizonyíthattak, többek közt a Lamb Of God, a Trivium,  vagy a Machine Head társaságában, de még a Behemoth-tal is volt egy kanyarjuk. A következő korong aztán még nagyobb sikert aratott, a The Way Of All Flesh egyből a kiadása után egy másik ligába emelte a Gojirát, ennek alátámasztására talán elég lehet azt megemlítenem, hogy a Metallica előtt nyithattak a Lamb Of Goddal bő egy hónapon át. Közben kijött a The Flesh Alive DVD, ami a csapat élő erejét mutatta.

Ezek után kézenfekvő volt, hogy elbúcsúznak a helyi Listenable kiadótól, és egy nagykiadóhoz szerződnek - ez végül a Roadrunner lett, a szerződést 2011 november 8-án írták alá. Joe ekképp lelkendezett az eseményről: 

"Nagyon fel vagyunk tüzelve a Roadrunneres együttműködéstől. Rengeteg nagy csapat dolgozott már náluk, pl. Sepultura, Machine Head, Death, Fear Factory - hihetetlen, hogy már mi is közéjük tartozunk! Egyébként a srácok, amellett, hogy értik a dolgukat, óriási metal fanatikusok. Megtisztelő ennek a családnak a részévé válni! Úgy érezzük, tőlük kaphatjuk meg a megfelelő támogatást karrierünk ezen szakaszában. Alig várjuk, hogy elkészüljünk az új lemezzel, és mehessünk vissza a színpadokra, hogy bemutassuk a rajongóinknak!"

Gojira (b-j): Joe Duplantier énekes/gitáros, Christian Andreu gitáros,
Mario Duplantier dobos, Jean-Michel Labadie basszusgitáros

Az említett anyag címét idén áprilisban hozták nyilvánosságra (a szókapcsolat amúgy azt jelenti: A vad gyermek), párhuzamosan a Liquid Fire dallal, mely az album egyik legfogósabb tétele, nem mellesleg ez jellemzi a legjobban a Gojirát. Különösen a vészjósló verzerész talált be nálam, a gitárok bajosan morajlanak, Joe hangja meg, nem is tudom, mintha a világ összes fájdalmát hordozná magában.

Nem szeretnék az összes dalon végigmenni, csak egy párat mazsoláznék ki. Az Explosia nagyszerű indítás - szinte egyből leszakítja a fejed a headbangelésre csábító riff! A hangzás is zseniális, de hát hogy is lehetne más, ha a lemezt a Long Island-i Spin stúdióban rögzítik, társproducerként pedig Josh Wilbur folyik bele a melóba? Úgy szól a csapat, ahogy egy ilyen iszonyat súlyos zenét játszó brigádnak szólnia kell, annak meg külön örültem, hogy Labadie basszusgitárja is hallható, nem vész el Duplantier és Andreu reszelései közepette. Duplantier Jr., azaz Mario dobolását is csak felsőfokkal tudnám jellemezni, a színtér egyik legjobb ütőse - élőben is gépi pontossággal üt. A nyitónóta utolsó bő két perce egyébként akár még unalmas is lehetne, hiszen egyetlen témán jammelnek a srácok, de ez egyfelől Gojira-jellegzetesség, másfelől meg imádnivalóan jól csinálják!

A címadóban folytatódik a megveszekedett riffelés, Joe meg igyekszik dallamokat hozni, amennyire tőle telik, és bár az extrém vokalizálás miatt valamennyire kötve a keze (torka, hehe), ez sikerül is neki, az énektémák az egész anyagon emlékezetesek. A grindtempókból egyébként jelentősen visszább vettek, kevesebb hallható az albumon belőlük, bár ahol igen, ott meghatározóbb, mint valaha (halld: Planet Obsolescence). A lemez egyik legemlékezetesebb refrénje ugyanakkor a The Gift Of Guilt-ben van. Robb Flynn szokott hasonlóan dallamos üvöltéseket előhúzni a tarsolyból. A Born In Winter pedig feszül a visszafojtott erőtől, ahogy Joe oly kevésszer megcsillogtatott tiszta hangját használja a verzében, és egyszerűen zseniális, ahogy a refrénnél robban a dal, egy újabb katartikus refrénnel. "És a metsző téli hidegben, szemeid nyitva, erőt találsz a küzdelemhez..."

A Gojira a színtér egyik legsúlyosabb bandája. Lehet gyorsan játszani, lehet vért hányni, de ekkora súllyal zenélni nagyon keveseknek sikerül. Hallatszik, hogy Joe-ék nagy hatása a Neurosis - egyes zenei részeknél és az idősebb Duplantier bizonyos vokális megoldásainál roppant markánsan sejlik fel Scott Kelly és Steve Von Till munkássága. Megfoghatatlanul hömpölyög, árad a lemez, zseniális témák sorakoznak mesteri dalokba öntve, a legváratlanabb helyen felbukkanó, néha alig egy-két ütemes kiállásokkal, hogy utána visszatérjenek egy újabb nyaktörő témával. Emellett az ezerfelé tekeredő riffekben a schuldineri iskola progresszivitását is felfedezni vélem.

A lemezhez bónusz DVD-t is pakoltak, rajta egy 2009-es francia fesztiválbuli felvételével, és az első négy albumról kivonatolt slágerparádéval - egy Uroborosszal, egy The Heaviest Matter of the Universe-szel, valamint a Gojira-történelem (szerintem) legjobb dalával, a The Art of Dyinggal nyilván nem lehet hibázni. A Gojira amúgy sem szokott ilyet tenni. A kortárs művészet egyik kiemelkedő alakja ez a négy francia fiatalember alkotta csapat, akik eddigi öt lemezükkel egy elég szép szeletet képviselnek a death metal tortáján. És a sztorijuk még mindig az elején jár...

10

Tracklist:

1. Explosia
2. L'Enfant Sauvage
3. The Axe
4. Liquid Fire
5. The Wild Healer
6. Planned Obsolescence
7. Mouth Of Kala
8. The Gift Of Guilt
9. Pain Is A Master
10. Born In Winter
11. The Fall