HIM - Tears On Tape (2013, Universal)

Kósi Zsolt

Pár éve még a hideg futkosott a hátamon, ha meghallottam azt a nevet, hogy HIM, vagy Ville Valo. Mikor először láttam egy fotón, konkrétan azt sem tudtam eldönteni fiú-e vagy lány, aztán mikor kiderült, hogy hím (ehe-ehe), csúnyán benyomtam őt egy nyomdafestéket nem tűrő kategóriába. Persze ezt az is felerősítette, hogy éppen abban az időben vetette őket a metalzene tengere a partra, amikor kizárólag csak black vagy death metal fordulhatott meg a lejátszómban. Az pediglen nem ma volt, ahogy a zenekar se tegnap kezdte a muzsikálást, igaz, az első jelentősebb sikerre nekik is egészen 2000-ig kellett várni, mikor is letarolták az emberiséget a Join Me In Death című gigaslágerrel.

HIM (b-j): Migé basszer, Emerson Burton billentyűs, Ville Valo énekes,
Mikko Lindström gitáros, Gas Lipstick dobos

Szó ami szó, ha akkor kellett volna végighallgatnom a Razorblade Romance-re keresztelt második albumukat, szerintem az ereimet vágtam volna fel. Idejön pár finn kópé, folyamatos egymásutánba' lökik a sódert a szerelemről, hát melyik kőkemény blekk metáller bírta volna végighallgatni ezt, mikor nekünk meg ott volt a vér, a bél, meg a sátán. Aztán teltek az évek, jól megvoltunk mi egymás nélkül, és csupán annyi perverziót engedtem meg magamnak, hogy a főbb slágereket azért néha-néha dúdoltam, ha felcsendültek egy buliban épp. Azért mégiscsak rakkendrollt tolnak nem igaz? Mindegy volt mi megy, csak ne valami semmitmondó gépzene pörögjön. Bizony, az évek alatt mondhatni belevájtfülesedtem az ipari méretű éves röfögésekbe, és vágytam néha a lazább dolgokra. Ehhez jött még az is, hogy az egyetem alatt az egyik kedves szobatársam fanatikus HIM-rajongó volt, és a napi adagok után furcsamód nem az elutasítást, hanem inkább a mértéktartó közeledést váltotta ki belőlem. Persze azért nem lettünk nagy barátok, de ma már minden gond nélkül végighallgatok egy HIM-lemezt, és talán a finneké az egyetlen zenekar a világon, amiről totális pártatlansággal, szinte laikusan tudok írni.

Fanatikus barátom a lemez megjelenése előtt már figyelmeztetett arra, hogy Ville hangjáért nem vállal felelősséget, amit a korábban megjelent, a címadó Tears On Tape hivatalos videóját látva/hallva nem is értettem, hiszen igazából nem sokat változott - szerintem. Ville maga igen, ő az az ember, aki már tényleg annyira gót, hogy denevéreket pottyant ki a hátsó felén, és az erőlködés, no meg a kedves kis állatok eme szűk járaton való távozása szemmel láthatóan olyannyira megviselték szegényt, hogy ennél lepukkantabban már nem is nézhetne ki. Ettől függetlenül ismét összedobott egy olyan albumot, amin újabb 10 dalban (plusz két rövid átvezetőben és egy intróban) mondja el gondolatait a szerelemről, és ha hiszik, ha nem, ismét változatosan. Ha van ereje a HIM-nek, akkor az abban rejtőzik, hogy írtak már vagy száz számot a világ egyik legszebb érzéséről, mégis mindegyik más és más, és ezt azért nem sok zenekar mondhatja el magáról.

A Tears On Tape album a rövid intrót követően súlyosan odacsap az érzelmes füleknek, méghozzá az All Lips Go Blue című eposzon keresztül, amely erős gitárhangzása és remek refrénje révén rögtön beeszi magát az ember dúdolóizmai közé, és nem is megy ki onnan egyhamar. A folytatásban érkezik a Love Without Tears, egy középtempós, tipikus HIM-nóta, amely Ville szokásos hajlításai miatt marad emlékezetes. Az ezt követő I Will Be The End Of You és a Tears On Tape bár tempójukban eltérnek egymástól, annyira erős refrénnel bírnak, hogy nem könnyű visszatartani a lábunkat az ütemes dobolástól.

Tulajdonképpen a lemez hallgatása közben döbbentem rá igazán, hogy miért is a HIM a gót szcéna legeladhatóbb árucikke (nem véletlenül, teszem hozzá!). Pedig a válasz egyszerű: remek riffek, jó hangzás, gyönyörű billentyűfutamok, egy érzelmekkel teli hang, bivalyerős szövegek és halálpontos dobolás. A felsoroltak tökéletes összhangja olyan harmóniát sugároz magából, ami érdekes módon csak igen ritka esetben található meg más, hasonló stílusban alkotó bandáknál. A love metal koronázatlan királyai pedig nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy pár erős szám után csak gyengébbek pörögjenek, éppen ezért a Rolling Stones-os lazaságú kezdést produkáló Into The Night se lóg ki a sorból, ahogy a Hearts At War sem. Egy rövid átvezető után csap az arcunkba az újabb slágergyanús szerzemény, a No Love, majd ezt követően jönnek azok a töltelék számok és átvezetők, amiknek már tök mindegy, hogy rajta vannak-e vagy sem az albumon. Hogy miért? Mert az addig hallottak után már úgysem tudják elvenni a fanatikusok kedvét a lemez többszöri meghallgatásától.

Sorban a nyolcadik stúdióalbumukat rakták le az asztalra a gót rock egyeduralkodói, amit ezúttal Hiili Hiilesmaa producer segítségével sikerült a világra szabadítani. A HIM rajongóinak valószínűleg nem okoz csalódást a banda, az új album is tele van megánál-gigább csöpögős, ám ugyanakkor erős slágerekkel. A laikusoknak is simán bejöhet a lemez, ahogy nekem is, hiszen rengeteg rajta a remek pillanat, sok a jól eltalált refrén, és a hangulata is magával ragadó. A fanatikusabbak biztosan tudják, hogy kicsivel több, mint egy hónap múlva megnézhetik kedvenceiket a NovaRock fesztiválon Nickelsdorfban, ahol garantált, hogy egy női bugyi sem marad majd szárazon!

8

Tracklist

1. Unleash the Red
2. All Lips Go Blue
3. Love Without Tears
4. I Will Be The End of You
5. Tears on Tape
6. Into the Night
7. Hearts at War
8. Trapped in Autumn
9. No Love
10. Drawn & Quartered
11. Lucifer’s Chorale
12. W.L.S.T.D.
13. Kiss the Void