BB
Előrebocsátanám, hogy nem vagyok nagy rajongója az ilyen-olyan core muzsikáknak. Néha közelebb kerül hozzám egy-egy dal, nagyritkán egy-egy banda is (komplett albumok szinte soha), de olyan mértékben, mint ahogy azt a friss Parkway Drive korong tette, talán még egy sem szippantott magába. Nagyon tudhatnak valamit az ausztráliai Byron Bay-ből érkező srácok, ha ennyire rájuk kattantam.
Fontos leszögezni, hogy eddig csak névről ismertem a srácokat, egyetlen dalukat sem hallottam korábban. Ez megváltozott november elején, amikor egy core-ban jártas ismerősöm mutatta az új korong címadó tételét, azt fűzve hozzá, hogy ilyet még HC-ban nem hallott ezelőtt. Jómagam is rokonszenvvel fordultam a dal felé, mert valahogy egyáltalán nem tűnt sablon tucatcore-nak, amit hallottam. Így hát beszereztem a lemezt, melynek már első végighallgatása is csattanó állat eredményezett.
 |
| Parkway Drive (b-j): Luke "Pig" Kilpatrick gitáros, Jeff Ling gitáros Winston McCall énekes, Jia O'Connor basszer, Ben Gordon dobos |
Elég például betenni a lemezt, és már az intrónál érzed, hogy itt valami különleges vár rád. Eleve HC/metalcore csapatok nem nagyon szoktak intróval operálni, nagy hányaduk egyből beindítja az irgalmatlanul szögelő gépezetet, ami negyvenakárhány perc múlva véget ér. De nem a Parkway Drive! Néha beszúrnak egy-egy egyenesebb vonalú metalcore-tételt, de a dalok java valóban különleges.
Ott van mindjárt a negyedikként érkező Wild Eyes. A nyolcvanasévek-beli stadionrock bandák hajlakkos flakonok tucatjait használták el egy-egy reggel, mégsem tudtak ekkora együtténeklős témát írni. Alig pár hetes a lemez, de a koncerteken már most mindenki együtt óóó-zik Winston McCall énekessel. A középrész szellősebb témája nagyon csúnyán megleckézteti a komplett HC/MC-mezőnyt, de a dal vége még inkább, amikor az együtténeklős cuccot egy iszonyat döngölős breakdownra úsztatják rá. De mondhatnám a címadót is akár, amely a lemez legtöbb ambientes elemét tartalmazza, hogy a vonósokat (igen, még mindig metalcore-lemezről van szó!) és az elszállós gitárszólót már ne is említsem...
És úgy lett az egész album full emészthető, hogy McCall hangja végig ugyanaz a smirgliszerű üvöltés. A The Riverben amúgy mintha feltűnne egy női vokál is, de abszolút színező szereppel, és ebbe is tettek egy abszolút nyugis kiállást. Ezután picit érdekes a Swing, amelyre azt mondhatom, hogy a legkevésbé eredeti dal a lemezen - már a dobintró is egy az egyben Dave McClain, és egyes témákon is markánsan hallatszik a Demmel/Flynn gitárduó hatása. Végül is ezt sem érzem olyan nagy gáznak, mesterektől sosem szégyen tanulni, hehe.
A lemez legjobb dala véleményem szerint az ezt követő The Slow Surrender, mely basszusintróval kezd, és azt kell mondjam, divatmetalos az, aki nem mozdul be akkor, mikor a refrén második felében Ben Gordon dobos megduplázza a tempót. A kórus alá pakolt gitárharmóniát pedig egyenesen fenomenálisnak tartom (itt érdemes kitérni a Kilpatrick-Ling páros színes, élvezetes, mégis alázatos játékára, és O'Connor masszív alapjaira). A dal közepén a "hejjegős" kiállásnál is beugrott a Blackening album nyitódala, de az azt megelőző elektronikai betét is egy érdekes színfolt.
De a többi dal is tömve van olyan elemekkel, amikre felkapod a fejed - én legalábbis felkaptam. Például a Sleight of Hand (a középrészbeli gitártéma, és a kétlábgépes cucc nem sokkal ez után), vagy a hagyományosabban betonozó Snake Oil... (blastbeat is van) és az Old Ghost/New Regrets. De a Dream Run (a csordavokál miatt kifejezetten fogós) refrénjének ének- és gitárdallama is ilyen. Hogy mindezek után a monumentális albumzáró tétel rádtelepedjen, és hozzon magával egyfajta megnyugvást, a "minden rendben lesz" érzést.
Igaza volt a havernak, aki a lemezt ajánlotta - az Atlas a szó szoros értelmében megújítja a HC/metalcore zenéket. Bár állítólag a PD korábbi munkái is hasonlóan igényesek, szóval megéri visszaásni. Ez itt egy ígéretes zenekar csúcsteljesítménye, egy alapos fricska a csak kíméletlen nélkül gyalulni tudó csapatok ezreinek. Mindemellett képes lehet arra, hogy az ausztrál srácokat egy felsőbb ligába katapultálja. Az majd következő albumon dől el, hogy ott meg tudnak-e maradni. Ha nem ájulnak el maguktól, és nem sietik el a következő lemezt, a Parkway Drive még nagyon sokáig fog tündöklő Esthajnalcsillagként világítani a durva zenék égboltozatán.
9
Tracklist
Ott van mindjárt a negyedikként érkező Wild Eyes. A nyolcvanasévek-beli stadionrock bandák hajlakkos flakonok tucatjait használták el egy-egy reggel, mégsem tudtak ekkora együtténeklős témát írni. Alig pár hetes a lemez, de a koncerteken már most mindenki együtt óóó-zik Winston McCall énekessel. A középrész szellősebb témája nagyon csúnyán megleckézteti a komplett HC/MC-mezőnyt, de a dal vége még inkább, amikor az együtténeklős cuccot egy iszonyat döngölős breakdownra úsztatják rá. De mondhatnám a címadót is akár, amely a lemez legtöbb ambientes elemét tartalmazza, hogy a vonósokat (igen, még mindig metalcore-lemezről van szó!) és az elszállós gitárszólót már ne is említsem...
És úgy lett az egész album full emészthető, hogy McCall hangja végig ugyanaz a smirgliszerű üvöltés. A The Riverben amúgy mintha feltűnne egy női vokál is, de abszolút színező szereppel, és ebbe is tettek egy abszolút nyugis kiállást. Ezután picit érdekes a Swing, amelyre azt mondhatom, hogy a legkevésbé eredeti dal a lemezen - már a dobintró is egy az egyben Dave McClain, és egyes témákon is markánsan hallatszik a Demmel/Flynn gitárduó hatása. Végül is ezt sem érzem olyan nagy gáznak, mesterektől sosem szégyen tanulni, hehe.
 |
| Parkway Drive |
De a többi dal is tömve van olyan elemekkel, amikre felkapod a fejed - én legalábbis felkaptam. Például a Sleight of Hand (a középrészbeli gitártéma, és a kétlábgépes cucc nem sokkal ez után), vagy a hagyományosabban betonozó Snake Oil... (blastbeat is van) és az Old Ghost/New Regrets. De a Dream Run (a csordavokál miatt kifejezetten fogós) refrénjének ének- és gitárdallama is ilyen. Hogy mindezek után a monumentális albumzáró tétel rádtelepedjen, és hozzon magával egyfajta megnyugvást, a "minden rendben lesz" érzést.
Igaza volt a havernak, aki a lemezt ajánlotta - az Atlas a szó szoros értelmében megújítja a HC/metalcore zenéket. Bár állítólag a PD korábbi munkái is hasonlóan igényesek, szóval megéri visszaásni. Ez itt egy ígéretes zenekar csúcsteljesítménye, egy alapos fricska a csak kíméletlen nélkül gyalulni tudó csapatok ezreinek. Mindemellett képes lehet arra, hogy az ausztrál srácokat egy felsőbb ligába katapultálja. Az majd következő albumon dől el, hogy ott meg tudnak-e maradni. Ha nem ájulnak el maguktól, és nem sietik el a következő lemezt, a Parkway Drive még nagyon sokáig fog tündöklő Esthajnalcsillagként világítani a durva zenék égboltozatán.
9
Tracklist
- Sparks
- Old Ghosts/New Regrets
- Dream Run
- Wild Eyes
- Dark Days
- The River
- Swing
- The Slow Surrender
- Atlas
- Sleight Of Hand
- Snake Oil And Holy Water
- Blue And The Grey
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése