BB
Biztos vagyok benne, hogy ismered ezt az érzést - sőt, nem csak ismered, hanem részed is volt már benne. Amikor a kedvenc bandád új lemezt ad ki... Az igazi fanatikusok az összes elpöttyintett infóról próbálnak értesülni, ki hányadjára játszotta fel a saját részét, meg ilyenek. Csüngenek az első kislemeznótán, amit a banda megjelentet, és feltúrják a youtube-ot naponta, a felvezető klipet keresve. Számolják vissza a napokat az album megjelenéséig, egyesek a postás érkezését lesik, mikor hozza az értesítőt ajánlott küldemény érkezéséről, ami azt jelzi, hogy megjött az előrendelt album. Amikor ezen túl vagy, kétféle érzés keríthet hatalmába - vagy fülig érő vigyor ül az arcodon, mint amikor hatévesen karácsonyra megkaptad a terepasztalt elektromos vasúttal (tetszés szerint behelyettesíthető, hogy milyen játékra vágytál kiskorodban), vagy csalódott vagy, mert jobbra számítottál, de persze ha igazán kedvenc bandád, akkor szereted, akármit is csinálnak.
Felemás az érzés ugyanakkor abban az esetben, ha a kedvenc bandád már nem ugyanaz a csapat, amit megszerettél. Txus di Fellatio dobos vaskézzel irányítja a bandát, pontosan tudja, mi kell a zenekarnak. Ő a csapat motorja, alapítója, ott van a kezdetektől, mindent átélt a bandával, az első lemez után már levezényelt egy énekescserét is (érdemes meghallgatni a debütlemez záródalát, a zenekarnevet adó, epikus tételt a két évvel későbbi La Bruja EP-n is - ég és föld...), és José Andrea énekes fényesen bevált, vele lett a Mägo de Oz az az epikus, monumentális metal szörnyeteg, mely meghódította a világ spanyolul beszélő részét. Nagy bánatomra azonban nem nagyon mozdultak el a számukra otthonos terepről, pedig egy 2005 utáni itthoni koncertért nagyon sok mindent megadtam volna. Egypár fesztiválfellépés, Wacken, meg ilyenek, de mindig kis színpadokon, pár embernek. Sosem lett belőlük világhírű csapat, pedig a zenéjük alapján a metal szcéna élbolyában lenne a helyük.
 |
| Mägo de Oz - Txus |
„Jóllehet, egyértelműen Txus a főnök a cspatban, egy jó ideje nem volt semmiféle probléma. Végső soron a téma az együttélés, vagyis hogyan viseljük el egymást hosszú éveken keresztül. Egy szalvétát teszel az asztalra és vitát kezdesz olyan dolgokról, amelyek korábban történtek. Ez nem rólam szólt. Mindenki nagyon jól tudta, mi a szerepe. Valaki a marketing, más valaki a kereskedelem, szintén másvalaki a menedzsment felé orientálódott… de itt miről van szó? Egy rockbandáról, nem? Elegem lett abból, hogy a bandát egy vállalattal keverik össze. Végül nézeteltérés alakult ki köztünk, mert én új irányt vettem volna, míg a többiek ragaszkodtak a régihez. Végül világossá vált, hogy magamra maradtam, ezért elmentem.”Na igen, egy új énekest leakasztani nem egyszerű feladat. Valószínűleg Txus is sűrűn vakargatta a fejét, mikor választania kellett az alapvetően kínálkozó két megoldás között. Az egyik lehetőség az volt, hogy a Nightwish példáját követi, és szerez egy, Joséétól gyökeresen eltérő hangú énekest. Nem-nem, ezt már egyszer meglépte 1996-ban, mikor a debütön éneklő Juanma helyére a most távozott aranytorkú pacsirtát állította. Mi hát az egyetlen út? Egy Joséhoz szinte a megszólalásig hasonló hangkarakterrel kellett előrukkolnia.
Hogy ez sikerült-e neki, ahhoz elég annyit hozzátennem, hogy mikor a szintén Mägo-fanatikus édesanyámnak lejátszottam az előző albumos El Lídert, és utána a friss lemez felvezetőjét, a Xanandrát, ő sem tudta megmondani teljes bizonysággal, melyiken hallható Zeta, az új srác. Hozzáteszem, még nekem is nehéz dolgom lett volna, ha nem látom a klipben egyértelműen, hogy más hangszálakrobata szerepel a fronton. Zeta hangi adottságai a középtartományban nagyon hasonlítanak José Andreáéra, ha magasabbra megy, akkor viszont kijön, hogy José miért egy megfellebbezhetetlen zseni, és hogy nálam miért lenne dobogós a "Best Metal Vocalists of the World" szavazáson. Zeta sem vall szégyent, szó sincs róla, és becsületére legyen mondva, nagyon igyekszik, de nem tudja maradéktalanul pótolni elődjét. Pár év múlva valószínűleg másképp, árnyaltabban látnám a dolgot, most viszont hangoztatnom kell azon véleményemet, hogy az énekesi poszton minőségi visszaesés történt.
Ilyen körülmények között természetesen a zene radikális változásáról szó sem lehetett. Míg '96-ban, José belépésekor egyértelműen szakított a zenekar a debütön képviselt bluesos, rockos hangzással, és a Jesús de Chamberí albumon a monumentálisabb, metalosabb irány felé fordultak, ilyen most nem történt. Tovább mentek tehát az ösvényen, és ettől még az sem tántorította el Txust, hogy más tagcserék is történtek: a Gaia III után kihullott a furulyás Fernando, az új lemez felvételei előtt pedig a basszer Perí és a Finisterra óta a zenekar hangzásának oszlopos részét képező billentyűs, Kiskilla is.
A mag azonban együtt maradt: a két gitáros, Frank és Carlitos (néha azért piszkosul hiányzik a 2007-ben kilépett Jorge Salán...) valamint a hegedűs Mohamed továbbra is a fedélzeten vannak, akárcsak (természetesen) Txus és a vokalista lány, Patrícia Tapia. A távozókat sikerült egész jól pótolni - a furulyát már 2010 óta Josema fújja, basszusgitáron Fernando Mainer ügyködik, a szintetizátorállást pedig Javi Díez foglalta el. És persze jött Zeta (polgári nevén Javier Dominguez), akiről fentebb már esett szó.
 |
| Mägo de Oz (b-j): Patrícia énekesnő, Josema furulyás, Carlitos gitáros, Zeta énekes, Txus dobos, Frank gitáros, Mohamed hegedűs, Fernando Mainer basszer, Javi Díez billentyűs |
Az elsőként nyilvánosságra kerülő Xanandrára persze én is lecsaptam, de elsőre nem kapott el. Aztán másodjára baromira, és onnan kezdve szarrá hallgattam. Iszonyat faszára lett véve a nyitó gitártéma, és a refrén is óriási, bár a verzéket akár José is felénekelhette volna. Aztán megszereztem a lemezt, és elkezdett szép lassan megtalálni a többi dal is.
Másodikként a H2Oz érett be nálam, ami egy vérbeli Mägo-esszencia, apró visszautalásokkal a csapat korábbi korszakára. Ez amúgy az egész lemezre jellemző, mindenhol vannak elrejtve koppintások/nyúlások saját maguktól, hol burkoltan, hol kevésbé - például a Sacale Brillo a una Pena felépítésében szinte egy az egyben a Gaia: Epílogón szereplő Y Serás Canciónt idézi.
Az intró nélkül bekezdő lemez (a self-titled debüt után ez mindössze a második ilyen albuma a csapatnak) hagyományosan gyors dallal indít, nagyjából a La Voz Dormida nyomdokain, csak rövidebb annál, de a közepén ugyanúgy ott vannak a rafinált váltások. Érdekes, hogy Paty Tapia szerepe minimálisra van redukálva, bár saját dalt ezúttal is kapott, akárcsak az Atlantián, ennek mi más is lehetne a címe, mint Brujas (Boszorkányok). Jómagam imádom a hölgy hangját, így nem meglepő, hogy mostanság ez a dal pörög legtöbbet a lejátszómban, meg persze az ezt megelőző, zseniális Celtian, mely egy skót-ír hangulatokat hordozó instrumentalitás. Egyértelmű rockslágernek ott van a No Pares (a Para que no muera... az előző lemezen jobban sikerült, ha már a hitvallásként felfogható daloknál tartunk) és a bombasztikus Sigue la Luz, lassúnak a szívszorító Quiero Morirme en Tí. A Satanaelről gyanítom, hogy az Astaroth 2012-es megfelelője, a lemezt záró címadó pedig, amellett hogy zseniális, mint az összes albumzáró track a Mägo történetében, egyfajta vegyes felvágott, van benne utalás a Finisterrára és az azt megelőző lemezekre éppúgy, mint a kétezres években kiadott stuffokra, leginkább mégis a 2003-as Gaia albumot idézi fel bennem, mellyel lényegében megkezdődött a banda iránti feltétlen rajongásom - azt a lemezt hallottam tőlük először 2005 őszén. Erre szokták mondani, hogy a kör bezárult...
 |
| Mägo de Oz |
Nem gondolom tehát azt, hogy akármivel rosszabb lenne a csapat az új tagokkal, bár azt nem tudom, hogy a nóták már Zeta képbe lépése előtt készen voltak-e, vagy a vokális részeket ő maga dolgozta ki. Mindenesetre a felállás második lemeze adja majd meg az igazi választ, amikorra összeér a brigád, és Txust ismerve talán nekifutnak egy újabb koncepciónak. Addig is marad hallgatnivalóul a friss lemez - egy zseniális együttes remek lemeze, melyen nem szabad új La Venganza de Gaiákat, La Voz Dormidákat, La Cantata del Diablókat, Finisterrákat, és a korábbi epikus, monumentális mesterművekhez felérő dalokat keresni, és mellyel kapcsolatban mégsem tudok objektív lenni, és a saját életműből való nyilvánvaló nyúlások ellenére sem tudok kilenc pontnál kevesebbet adni. Ha még nem ismernéd a bandát, ne ezzel a lemezzel kezdd, hanem a Gaia-k valamelyikével, leginkább az első kettővel. Hidd el nekem, nem fogsz csalódni!
A spanyol nyelvű fordításért köszönet Papp Mártonnak!
9
Tracklist
- El Libro de las Sombras
- H2Oz
- Xanandra
- Sácale Brillo a una Pena
- Satanael
- No Pares (de oír Rock&Roll)
- A Marcha das Meigas
- Quiero Morirme en Tí
- Sigue la Luz
- El Mercado de las Brujas
- Celtian
- Brujas
- Hechizos, Pócimas y Brujería
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése