Edge Of Sanity - The Spectral Sorrows (1993, Black Mark)

BB

A death metal színtér egyik legfontosabb bandájának számít a szememben a svéd Edge Of Sanity. Crimson című lemezükről már írtam korábban a Rockvilágon (egyik első cikkem volt), de a szóban forgó mű sem kevésbé jelentős. Zenetöri rovatunk keretein belül Dan Swanö csapatának harmadik anyagával foglalkozunk.

A még jobbára standard death metalként számon tartott Nothing But Death Remains debüt, valamint az azt követő Unorthodox albumok is sejtették már Dan Swanö egyediségre való törekvéseit. Az EoS sosem volt egy ész nélkül darálós, belezős csapat, mind zeneileg, mind szövegileg igen komoly mondanivalóval rendelkeztek, hatásukról pedig elég csak annyit szólni, hogy ők emelték be a death műfajba a tiszta éneket...

Nagy csapatbemutatóra nem vállalkoznék, részint mert már korábban megtettem a Crimson kapcsán, részint meg majdnem a csapat teljes történetén az alakuló felállás hegesztett végig, de egy gyors névsorolvasást engedjetek meg: a multihangszeres zseni, Dan Swanö (ma Nightingale) ugye alap volt, a metaltörténelem egyik legzseniálisabb polihisztora ezen a lemezen nem gitározik, "csak" hangját hallatja (és billentyűzik, például a Manowar-feldolgozásban). Mellette Andreas Axelsson és Sami Nerberg gitárosok adják az oldalvédet, a ritmusszekciót pedig Anders Lindberg basszer és Benny Larsson dobos alkotják.

Kiválaszthattam volna a Purgatory Afterglow lemezt is a csapattól, vagy akár az Unorthodoxot is, de számomra ezen album nótái kerekebbnek tűnnek a többinél - persze a Crimson zsenije megközelíthetetlen marad nem csak általuk, de akármely más banda számára is...

A vészjósló intró után következő mind a négy számnak ott a helye a death metal műfajban valaha írt legjobb nótái között. Közülük is kiemelkedik a The Masque című tétel - a több mint egy percig tartó bevezető utáni fantasztikus gitárharmóniák mindennél jobban bizonyítják Swanö tehetségét. De a Larsson kalapáló dobolásával és egy zseniális death riffel bekezdő Darkday, a hasonlóan sebes Livin' Hell, vagy a Swanö tiszta/beszélős orgánumát is felvillantó, nagyon eltalált refrénnel rendelkező, lassabb Lost is a 10/10-es tételek közé tartoznak.

Ezután elég meglepő húzásként egy Manowar-klasszikus, a Blood Of My Enemies Eos-féle átirata következik - Dan hangja itt átmenet a hörgés és a dallamos ének között, mindenesetre, ha nem is mászkál Eric Adams magasságaiba, hibátlanul énekli ezt a csöppet sem könnyű nótát. 

A Jesus Cries pont azzal a mondanivalóval rendelkezik, amit a címe is sugall, a nóta vége pedig igazán hátborzongató - az éppen keresztre szögezett Jézus halálsikolyai hosszú távon nagyon könnyen ártalmasak lehetnek az elmédre, ha nem vigyázol. Üdítően hatnak ezután az Across The Fields Of Forever lassabb témái.

Furcsa még a Sacrificed... Más gitárhangzás, semmi hörgés - mintha nem is erre az albumra szánták volna... Ettől függetlenül erős nóta, akárcsak az őrlő nyitóriffel ellátott Waiting To Die. A lemezt két rövidebb kompozíció zárja, a Feedin' The Charlatan (ismét egy furcsa nóta, amit lehet, hogy nem is Swanö énekel - a vokál itt inkább üvöltözés, mint hörgés) és az outróként funkcionáló, engem a régi Magyar Televízió ismeretterjesztő műsorára, a Deltára emlékeztető zenei világgal megáldott A Serenade For The Dead.

Igazán sajnálatos, hogy az Edge of Sanity földbeállt a kilencvenes évek végén, nagyon kíváncsi lennék, mire lennének képesek mostanság. Még mindig reménykedem egy reunionban, és hogy talán ez új albumot és turnét is fog szülni, de szerintem hiába. A Spectral és Crimson lemezek mindenesetre a death metal történetének talán legimpozánsabb darabjai.

1. The Spectral Sorrows (intro)
2. Darkday
3. Livin' Hell
4. Lost
5. The Masque
6. Blood Of My Enemies (Manowar-cover)
7. Jesus Cries
8. Across The Fields of Forever
9. On The Other Side
10. Sacrificed
11. Waiting To Die
12. Feedin' The Charlatan
13. A Serenade For The Dead (outro)