Paradise Lost - Tragic Idol (2012, Century Media)

A Paradise Lost a legjobb példa arra, miként válhat egy fantasztikus zenekar önmaga paródiájává, és aztán hogyan szerezheti vissza a trónt, amelyről korábban saját hibájából letaszíttatott. Bár, hogy őszinte legyek, én nem a friss albumukat tartom a trónfosztó lemeznek, hanem az elődöt - a Tragic Idol csak simán a következő logikus lépés. Tovább után kifejtem...

A Paradise Lost tagja annak a nagy hármasnak, melyet rajtuk kívül még az Anathema és a My Dying Bride alkot, és amelyet a brit death/doom színtér megalapítóiként emlegetnek. Közülük azt előbbi kettő nagyjából hű maradt a műfajhoz, Nick Holmes-ék viszont egy időben igyekeztek minél távolabbra menekülni tőle. 

A zenekar pályafutása lényegében (iszonyatosan hülye példával élve) olyan, mint egy másodfokú függvény, és az az igazán érdekes, hogy ezt a zenei hullámvasutat egy lényegében az alakulás óta változatlan zenészgárdával vitte végbe a Lost, csak a dobos poszton történtek változások olykor. A kezdeti deathes időktől fokozatosan figyelhető meg a belassulás, dallamosodás (a függvény leszálló ága), mely a Draconian Times albumon érhető tetten leginkább - az egy irgalmatlan jó lemez, a kilencvenes évek közepének metalszegény érájában egy reménysugár volt a fémzene világában. Az origó felé tovább közelítve jön az ezredforduló táji "bedepesmódosodás", mely nagyjából négy albumon keresztül tartott, a mélypont pedig nyilvánvalóan a Host volt - legalábbis szakmailag. Tudom, hogy ferdült az ízlésem, de én azt a lemezt is nagyon szeretem, és Nick Holmes állítólag azon gondolkozik, hogy egy gitárgazdagabb, rockosabb formát adjon a produkciónak, újrafelvétel formájában. Érdekes kísérlet lenne, mert vannak ott is értékes témák, bár tény, hogy a megvalósítás sok rajongót elriasztott. De most nem ez a téma, ugorjunk...

A 2005-ös Lost Paradise lemezen már érezhető, hogy elkezdtek visszatalálni a saját ösvényükre (ez ugyebár a függvény felszálló ága), a két évvel későbbi In Requiem, de még inkább a 2009-es Faith Divides Us, Death Unites Us pedig már felidézte az Icon-Draconian időszak legjobb pillanatait. Holmes elég gyakran üvöltözésre is ragadtatta magát. 

Igazi PLost-féle doomtémával indít az új korong, a Solitary One Holmes elemi erejű bömbölésével és a közbeékelt éteri dallamaival azonnal levesz a lábadról. A Crucify gitártémái is mutatják, Greg Mackintosh már letett arról, hogy feleslegesen kütyükkel csűrje tele a dalokat, sírjon az a gitár, és kész! Greg meg is ríkatja a hangszert, különösen dalban elhangzó gyönyörű, lassú szólója tanítandó. A 2009-ben, pár héttel az előző lemez felvételei előtt beszállt dobos, Adrian Erlandsson (ex-Cradle of Filth, ex-The Haunted, ex-At The Gates) egyébként itt hallható először a zenekarral, ugyanis Holmes-ék jobbnak látták, ha a Faith albumot az annak megírásában is közreműködő Peter Damin üti fel.

Lassú nóták vannak túlsúlyban, a Holmes legjobb pillanataira hajazó refrénnel bíró dalkettős, a Fear Of Impending Hell és az Honesty In Death is ezek közé tartozik. Az ötödikként érkező Theories From Another World kétlábgépezése az előző dalokhoz képest száguldásnak tetszik. Itt a korábban gyorsabb zenéhez szokott Adrian is jobban tudja hozni magát, bár a doomosabb témákat sem dobolja szét. Hasonló szellemben fogant az In This We Dwell, valamint a To The Darkness is, ezek is a tempósabb pillanatok közé sorolhatók. A címadó ismét egy jellegzetesen mackintoshi gitártémát hoz, Holmes pedig a lemez egyik legjobb refrénjét ereszti el. A záró The Glorious End pedig szintén egy lassabb téma.

Nem is tudom... Nincs igazából semmi gond a lemezzel, sőt, egy nagyon jó Lost-album lett, lényegében egyenes folytatása a Faith Divides Us-nak. Nyilván a tavaly kiadott Draconian Times MMXI DVD is sokat számított abban, hogy a Tragic Idol olyan lett, amilyen, hiszen a Faith mellett leginkább a 95-ös alapművük hatását érzem a szerzeményekben. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy a 2009-es lemezt szinte többet hallgattam az utóbbi időben, mint a Tragic Idolt. Úgy találom, ott kerekebbek a dalok, jobbak a dallamok, mint a friss CD-n. A pontszámomat ne úgy értsd, hogy a Tragic Idol egy gyengébb Lost-mű lenne, viszont, ha a Draconian, mint megfellebbezhetetlen alapvetés, tízes, a Faith pedig kilences (márpedig nálam az), akkor itt egy erős nyolcast kell adnom. Bátran bíztatok ugyanakkor mindenkit az anyag meghallgatására, ugyanis Mackintosh-ék ismét azt játsszák, amihez a legjobban értenek, ráadásul a tőlük megszokott igen magas színvonalon!

8

Tracklist:

1. Solitary One
2. Crucify
3. Fear Of Impending Hell
4. Honesty In Death
5. Theories From Another World
6. In This We Dwell
7. To The Darkness
8. Tragic Idol
9. Worth Fighting For
10. The Glorious End