Sonata Arctica - Stones Grow Her Name (2012, Nuclear Blast)

N.

A kedvenc finn bandáim közé sorolható Sonata Arctica legújabb albumánál – mely a Stones Grow Her Name címet viseli – az volt az érzésem, hogy kissé mellékvágányra futott a csapat a korábbi megszokott, ám jól bevált power-metal vonalhoz képest. Immáron a hetedik stúdióalbumként debütáló korongra összesen három évet kellett várniuk a rajongóknak, és - vendégzenészek ide, neves lemezkiadó oda - ezúttal sajnos nem azt eredményt kaptam, amire számítottam tőlük.

Az 1995- ben alakult finn csapat kezdetben hard rockot játszott, zenei világukra nagy hatással volt a power-metal stílusú, szintén finn Stratovarius együttes, akiktől 2000-ben felkérést kaptak, hogy kísérjék el őket Európai turnéjukra. Időközben jó néhány tagcserén ment keresztül a banda - egyedül az alapító Tommy Portimo dobos és Tony Kakko énekes/dalszerző voltak, akik a kezdetektől fogva részt vettek az albumok elkészítésénél. Őket egészítette ki később a Silence óta közreműködő Marko Paasikoski basszusgitáros, a Reckoning Night alatt csatlakozott Henrik Klingenberg billentyűs, utólsóként pedig Elias Viljanen, aki a The Days of Grace óta erősíti a csapatot. Számos európai turnét követően Dél-Amerikában, majd Japánban(!) is megismerhette őket a közönség, ahol 2004-ben az Iron Maiden előzenekaraként, immáron még szélesebb rajongótábort tudhatott magáénak a csapat.

Az új albummal kapcsolatban Tony Kakko úgy nyilatkozott, hogy bár érezhetően eltérnek a korábbi vonaltól, egy sokkal progresszívabb és előremutatóbb lemezt hoztak össze, amelyben rengeteg munka volt, és amely nagy lépést jelent a banda történetében. A korábbi albumokhoz képest ez a változás lassabban érett be, most érkezett el az együttes ahhoz a korszakhoz, hogy merjen változtatni, ugyanakkor egy sokkal szélesebb csoportot szerettek volna megcélozni újfajta zenéjükkel.

„Kezdetben hard rockot játszottunk, ezt követte a power metal, most pedig végre kiteljesedett a kör.”  (T .Kakko)

Sonata Arctica (b-j): Elias Viljanen gitáros, Tommy Portimo dobos,
Tony Kakko énekes, Marko Paasikoski basszusgitáros, Henrik Klingenberg billentyűs

A dalokat hallgatva – a korábbi Ecliptica, Silence vagy a Winterheart's Guild  lemezekhez képest – az volt az érzésem, hogy nem mutattak sok újat, annak ellenére sem, hogy dallamos, lágyabb hangvételt vonultatnak fel. A jól csengő dallamokból és fülbemászó refrénektől sem mentes trackekben észre lehet venni ugyan néhány újabb, az eddigiektől eltérő szokatlanabb stílust, de újdonságuk ellenére, nem mutatnak tovább néhány hallgatható, jól csengő dallamnál. Arra vár az ember, hogy ismét olyan ütős dalokat fog kapni, mint a  Full Moon, a My Land, vagy a Victoria's Secret, de sajnos ezekből a dalokból hiányzik a korábban megismert energikusság és a kellő lendület.  A mondanivaló ellenére sem tudták a dalokat olyan csokorba foglalni, ami igazán bevésné magát a hallgató tudatába, és amit ennyi siker után már elvárhat tőlük az ember. Így csak egy halovány képmását kapjuk a korábban színpadot megremegtető energikus dallamoknak.

De – hogy ne csak a negatívumokat emeljem ki – meg kell említeni, hogy bizony számos vendégzenész vett részt a stúdiófelvételeken, és újabb, sőt eddig szokatlan hangszereket is sorra szólaltatnak meg az albumon. Valóban változatosak a dalok, de véleményem szerint ezek valahogy még sincsenek jól felépítve, a dalok egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz, így nem kapunk egy komplex, inkább csak részletes képet magáról a mondanivalóról. A korábbi albumokhoz visszatérve inkább görcsösen kapaszkodik egy-egy régebbi motívumhoz, de a kijelölt útról valahogy sajnos inkább letérni látszik a Stones Grow Her Name.

Az Only The Broken Hearts (Make You Beautiful) remek bevezetőként nyitja az albumot. Első pillanatokban beugrik régebbi dalokhoz hasonló felvezető, a billentyűs játéka, majd a későbbi refrénhez kapcsolódó részek. Ütemes, amit az együttestől eddig is megszokhattunk. A sorban következő Shitload of Money c. dalnál a '80-as évek glam-rock dalait felidéző motívumok olyan érzést keltenek, mintha Kakko-ék kicsit visszarepültek volna az időben – ez egy igazán meglepően szokatlan stílus tőlük, nem olyan, amit várna az ember, de ebből is hiányzik a megszokott pörgős rész, ütős refrén, melyeket korábban megszokhattunk.  A Losing My Insanity dalnál kezdtem igazán azt érezni, hogy Sonata-t hallgatok. Itt már visszatér a korábban megszokott melodikus vonulat. A drámai zongorafelvezető után rögtön azt vesszük észre, hogy Tony Kakko végre valami fantasztikusat énekel. Ez a dal mondhatni hibátlan, a rajongók is megtalálhatják a korábbi power-metal pörgést, csak úgy, mint a következő Somewhere Close To You- nál.

A dal, amelyből az első promóklip is készült az I Have a Right (vigyázat, megtévesztő a fülbemászó refrén!) tulajdonképpen az egész album beharangozója volt -  szintén többet vártam. Valahogy a sokszor elismételt húzószöveg eléggé monotonra és fantáziátlanra sikeredett és már-már egysíkú a refrén vonalvezetése. Itt fel-felbukkan a korábbi dalokból megszokott energia, de mintha ebből is hiányozna valami plusz, amitől a Sonata igazán hű marad önmagához. Az Alone In Heaven  és a The Day sem hagytak különösebb nyomot bennem. A Cindlerbox néhol countrey-sabb elemeket vonultat fel egy kicsit más, mint az előzőek, érezhetően próbál kitörni a megszokott dalok közül, azonban szintén csak egy sémára épül, a várthoz képest még mindig nem nyújt maradandó élményeket. A Don’t Be a Man viszont már egy őszintébb hangnemet üt meg, akárcsak a korábbi Replica vagy Shy. Ettől a daltól vártam igazán, hogy megmenti az albumot, de szintén csak egy áltagosan jó próbálkozás lett belőle. A Wildfire, Part II., mellyel a Reckoning Nighton megjelenő Wildfire c. szám folytatása kevésbé pörgősre sikeredett, mint elődje, viszont keményebb, és összetettebb dal lett, ezt követi a Wildfire, Part III. ami tele van elcsépelt motívumokkal, ugyanakkor ez a leghosszabb dal az albumon. Második és egyben utolsó lírai dalként a Tonight I Dance Alone méltó zárása a lemeznek.

A Shadows Grow Her Name-mel a csapat ezúttal érezhetően új irányvonalat jelölt ki, ami teljesen elrugaszkodik az eddigi stílustól. Az, hogy ezzel Tonyéknak valóban sikerül-e beváltani a tervet – miszerint új hallgatói réteget céloznak meg -  az már a jövő zenéje. Ha ezen a vonalon maradnak, szerintem erre vajmi kevés az esély. Annak ellenére, hogy a csapat most maximálisan elégedett, remélem a jövő egy sokkal dinamikusabb és erősebb Sonata lemezt hoz majd a rajongóknak.

6

Tracklist

1. Only The Broken Hearts (Make You Beautiful)
2. Shitload Of Money
3. Losing My Insanity
4. Somewhere Cloes To You
5. I Have A Right
6. Alone In Heaven
7. The Day
8. Cinderblox
9. Don't Be Man
10. Wildfire, Part: II - One With The Mountain
11. Wildfire, Part: III - Wildfire Town, Population: 0
12. Tonight I Dance Alone (European Bonus Track)