Lamb Of God - Resolution (2012, Epic)

A Lamb Of God neve már eleve garancia a minőségre - mondom ezt úgy, hogy sosem voltam megveszekedett rajongójuk, de amióta csak ismerem őket (2004, Ashes Of The Wake lemez, a nagykiadós bemutatkozásuk), nem adtak ki gyenge lemezt. Még Burn The Priestként kezdtek, aztán a 2000-ben megjelent New American Gospel volt az első, már az új néven kiadott anyag. Az ezt követő As The Palaces Burn óriási előrelépés a debüthöz képest, nem véletlenül csapott le rájuk egy multikiadó, a Sony szárnyai alá tartozó Epic. A 2006-os Sacrament, de még inkább a három évvel későbbi Wrath az adott év csúcsteljesítményei közé tartozott a groove-os brutalizátoroktól, hogy aztán az idén tavasszal kijött friss anyag, a Resolution nem csak hogy illeszkedjen a sorba, de merőben más arcait is láttatni engedje a richmondi srácoknak - megmaradt a keménység, de a muzsika még dallamosabb, változatosabb lett. Hajtás után részletek...

Az, hogy a Lamb Of God tizennegyedik éve változatlan felállásban van jelen, mutatja, mennyire egyfelé húzzák a banda szekerét így öten. Az utolsó tagcsere '98-ban történt, akkor szállt be a dobos Chris Adler tesója, Will Adler gitározni. Chris, John Campbell bőgős, Mark Morton gitáros és Randy Blythe énekes már azelőtt is zenekari tagnak mondhatta magát. Az akkoriban death, thrash, HC/punk és grindcore hatásokat felmutató muzsikát nyomató Lamb Of Godot egyébként a jobb híján az Amerikai Heavy Metal Új Hullámának nevezett színtér egyik élcsapataként jellemezték az évezred elején, melybe olyan bandák tartoztak még rajtuk kívül, mint a Shadows Fall, vagy a Killswitch Engage.

Nagyjából a Wrath-től számítva mondhatja magát abszolút húzónévnek, headlinernek a csapat, játsszanak bárhol, bármilyen fesztiválon, főbandaként számolnak velük, megérdemelten. Holott korábban nem volt mindig így, nyilván - a Palaces-turnén pl. többek között a Slayernek is nyitottak, akiket egyik legfőbb hatásukként tartanak számon, és joggal lehetnek büszkék a más bandákkal szemben abszolút intoleráns Slayer-publikum meggyőzésére. Arayáék a továbbiakban is szívesen vitték őket, de játszottak a Metallica előtt is, a brutálisan hosszú, majdnem két éves Wrath-turnét követően pedig stúdióba vonultak, hogy rögzítsék a Resolutiont.

Amely rögtön meglepetéssel indít, ugyanis személy szerint abszolút nem gondoltam volna, hogy nyitásként egy ekkora doom-témát karcolnak bele az arcomba... A riffelés ólomsúlyú, a dal elején és végén Randy üvöltései a fejed leszakítják, Chris Adler pedig talán még életében nem dobolt ennyire lassan - ennek ellenére a nóta mocskos jól áll nekik. Nem tart sokáig ez a belassulás, egy bajnok Adler-lepörgetéssel ugyanis egy vérbeli LoG-nóta bontakozik ki a Desolation képében. Visszatér a tőlük megszokott tempó, erre aztán propellerként lehet pörgetni a sérót, az együttüvöltős refrénnek köszönhetően pedig garantáltan koncertkedvenc lesz a trackből.

A Ghost Walking is egy meglepő megoldással indít, a nyitóriffet ugyanis nem torzítva hallod először, hanem akusztikusan - sosem gitároztam még, de azt hallottam a nálam okosabbaktól, hogy egy riff akkor számít jónak, ha nem csak torzítva, hanem "dugatlanul" is megszólal, ezzel pedig itt nincsen gond. Ez lett a felvezető kislemez is egyébként. (Ja megvan, Geddy Lee nyilatkozta egyszer a fentit...)

A meglepetések azonban még nem érnek véget itt - a The Number Six refrénjében, ha nagyon figyelsz, hallhatsz tiszta éneklést Randytől, persze üvöltéshegyek alá temetve, de mégis ott van, és óriási! Játsszák is a dalt koncerteken, és a youtube-os felvételek alapján Randy-nek még szüksége van egy énektanár segítségére, hogy koncerteken is olyan minőségben szólaljon meg a téma, mint a lemezen. A Barbarosa címet kapott átkötő után érkező Invictus refréntémájára pedig, aki nem indul be, az divatmetalos, és halál vár rá, hehe! A dal szólója egyébiránt enyhén Slayer-ízű, de mintha korábban említettem volna, hogy Kerry Kingék mintegy példaképül szolgáltak a tagok előtt, így ez a főhajtás igazán belefér.

Az Insurrection pedig elhozza azt, ami a Number Sixben még csak utalásként volt jelen; Randy Blythe ugyanis tisztán énekli az első verzét, mindenféle trükközés nélkül - bár először azt hittem, vendéget hívtak ehhez a részhez, de mivel erre sehol sem találtam utalást, valószínűleg ez egy újabb LOG-újítás. Amúgy egy igazi esszencia, dallamos harmóniákkal a refrénben. Fogósak és jók az elkövetkező dalok is (különösen a Terminally Unique), de amitől igazán csattan az áll a padlón, az a záró King Me. Aki azt állította volna két-három éve, hogy valaha vonósokat fog hallani egy Lamb Of God lemezen, szerintem simán bezárták volna, mert legalább annyira képtelenségnek tűnt, mint most az a kijelentés, hogy a Bon Jovi a következő lemezén átmegy goa/grind-ba. Mert erre a megoldásra Adleréktől valahogy senki sem számított... És mégis, Josh Wilbur producernek köszönhetően egy új oldalukat tudták megmutatni a dalban, melyhez vendégénekesnőt is hívtak Amanda Munton személyében, hogy vokállal támogassa meg a refréneket. Ez az a dal, amit hallani kell, még akkor is, ha amúgy nem szereted a LOG-ot, bár semmiképpen sem jellemzi őket, vagy tán éppen azért, mert egy zseniális szerzemény, zseniális megoldásokkal!

Igazán nem tudom, a King Me katarzisa után mi érdemlegeset tudok még mondani, valószínűleg semmit. A borító is gyönyörű lett, és a hangzásba sem igazán lehet belekötni - Mortonék már rutinos zenészek, és Josh Wilbur sem zöldfülű producer. Nyáron jönnek át Európába fesztiválozni, van pozsonyi dátum is, játszanak a NovaRockon, amúgy meg körbelőnek minket, mert magyar dátum egyelőre nincs... Esküszöm, ha sikerülne az amúgy sem gyenge felhozatalba még őket is besűríteni a FEZEN-en, hat lóval sem lehetne itthon fogni! Csak az a nagy kár, hogy a King Me-t nem játsszák a samplerek miatt, de ha már láttál/hallottál tőlük koncertkiadványt, tudhatod, hogy élőben mindig hengerelnek.

9

Tracklist:

1. Straight For The Sun
2. Desolation
3. Ghost Walking
4. Guilty
5. The Undertow
6. The Number Six
7. Barbarosa
8. Invictus
9. Cheated
10. Insurrection
11. Terminally Unique
12. To The End
13. Visitation
14. King Me