Volt már szó a floridai Triviumról eme oldalakon, akkor az In Waves lemezzel foglalkoztunk, mely album bevallottan egyfajta visszakanyarodás az amerikai metalcore vonal egyik alapköveként ismert kettes lemezükhöz, az Ascendancy-hez. Manapság koncerteken is ezen a két korongon van a hangsúly (meg a negyedik sorlemezen, a Shogunon), és ugyan megértem, hogy az In Waves a legfrissebb anyaguk, melyet nyilván illik kellően megpromózni, az Ascendancy pedig megismertette a nevüket a világgal, de született egy olyan anyaguk is a pályafutásuk alatt, melyre öt évvel ezelőtt még mint legfrissebb irányként tekintettek.
Azt tartják, a legtöbb csapat esetében a harmadik album az album - egyfajta vízválasztóként tekintenek rá a legtöbben, itt szokott eldőlni egy-egy csapatról, mire képesek igazán. A debütlemezre a legtöbb csapat felpakol demós témákat, a kettesre pedig esetleg még felkerülnek az első lemez dalaival egyidőben született, ám ott végül fel nem használt ötletek is, melyek a bemutatkozó anyagról lemaradtak, ám a harmadik albumnál már kénytelenek tiszta lappal indulni a csapatok, és ilyenkor vagy kifulladnak, vagy valami egészen különlegeset alkotnak meg, például a Metallica és a Slayer is harmadik lemezként tette le az asztalra a szélesebb ismertséget hozó munkáit. Valószínűleg ebből a megállapításból nem lesz tétel, de nyilván nem véletlenül hoztam fel thrash-példákat, és nyilván nem véletlenül ezt a két csapatot.
 |
| Trivium 2006 (b-j): Travis Smith dobos, Corey Beaulieu gitáros, Matt Heafy énekes/gitáros, Paolo Gregoletto basszer |
Már a debütalbum megjelenése után látni lehetett, hogy valami nagyon különleges formálódik a párás déli államban. Elvitte őket turnéra a Machine Head, és átszerződhettek a Roadrunnerhez is - hogy ebben a Gépfej-góré Flynn-nek szerepe volt-e (ugye őket akkor "fogadta vissza" a Roadrunner), arról nincsenek információim, de a korai időszakban elég rendesen Heafy-ék hóna alá nyúlt a Through The Ashes... lemezt akkoriban kiadó Robb bácsi. Ebben a környezetben talált be az Ascendancy, mely a metal világ egyik legnagyobb független kiadója által támogatva nem is lehetett más, mint tuti siker - az olyan, máig koncertfavoritnak számító nóták, mint a Pull Harder The Strings Of Your Martyr, a Rain, vagy a talán a Crusade iránymutatójaként szolgáló, megadallamos Drowned And Torn Asunder mind-mind a következő szintre juttatták a csapatot (privát véleményem ugyanakkor, hogy az Ascendancy a mai dömpingben egy átlagos metalcore stuffként süllyedne bele a középszintűség mocsarába). Azonban ekkor kezdett kifulladni a metalcore-vonal első felfutása, mely olyan bandákat dobott felszínre, mint a Killswitch Engage (hogy a KSE mennyire tekintendő metalcore-nak, azt nem ehelyütt fogjuk kitárgyalni) vagy az Unearth.
Heafy-ék érezték, hogy meg kell újulniuk, részint, hogy metalcore-alapcsapatként a fősodorban maradhassanak, részint azért, hogy az ekkortájt gombamódra szaporodó követőket lerázzák magukról, hiszen az Ascendancy sikere nyomán minden amerikai fiatal ilyen ragadós dallamokkal és gitárharmóniákkal átitatott metalcore-t akart játszani a haverokkal. A változás szelét hozták azok a nyilatkozatok is, melyeket Heafy tett a Crusade megjelenése előtt. "Egyikünk sem szereti az olyan bandákat, ahol egyre-másra üvöltöznek, ezért megkérdeztük magunktól - mi a fenéért csináljuk mi is ezt?" S lőn, az üvöltős vokálrészek a hármas anyagon szinte nyomtalanul eltűntek - hogy aztán két évvel később a Shogunon újra felbukkanjanak, de ez már egy másik történet...
A végül valóban vízválasztónak bizonyuló (bár másképpen, mint a csapat először gondolta - jelenleg a Crusade választja el az első két lemezt, ahol még metalcore-t játszottak, és az utóbbi kettőt, ahol már visszatértek az üvöltős, metalcore-os elemek) album felvételei hazai pályán, Floridában folytak, akárcsak az első két lemezé, és a producer személyén sem változtattak, továbbra is Jason Suecoffal dolgoztak, aki gyakorlatilag az Audio Hammer stúdió házi producerének számított. A lemez hangzása kevésbé nyers, mint az Ascendancy-é, bár a Triviumnak már szinte védjegyévé vált triggerelt dobsund itt is felüti rút fejét - öröm az ürömben, hogy itt még mindig nem annyira zavaró, mint a hat évvel későbbi nyári fesztiválokon...
És akkor térjünk rá magára a lemezanyagra, melytől az Ascendancy-t istenként tisztelő Trivium-tábor meglepetésében seggre csattant... Tizenhárom metal nóta foglal helyet a kis fényes korongon, mindenféle hardcore-utánérzésből mentesen, legtöbbet a vegytiszta, klasszikus thrashből merítve, főként Metallica- és Anthrax-hatásokkal. A nyitó Ignition karcosnak szánt énekéhez képest az Ascendancy úszott a gyomorból felhörgött és torokrepesztő üvöltésekből származó vérben... El lehet képzelni ezek után a tiszta éneket, de az igazán jó az a dologban, hogy nem mentek át nyálba az üvöltés elhagyása ellenére sem. A Detonation szinte egyedüli túlélőnek számít az újkori koncertjeken, és klasszikus Metallica-ízű riffelésével, valamint a kaotikus, vijjogós, nem kicsit Slayeres szólórész utáni letisztult, megadallamos befejezésével fog meg.
A felvezető kislemeznek szánt Entrance Of The Confligration, de főleg az Anthem (We Are The Fire) a stadionrockosabb vonalat erősíti - előbbi még a jól elhelyezett riffek révén elmehet metal nótának, de az Anthemet akármelyik, az akkori átlagnál kicsit keményebb zenét játszó hajbanda is írhatta volna a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján - a középrész óóóó-zós csordavokálja teljesen jellegzetes.
És ha eddig nem lett volna elég a Metallica-áthallásokból, Heafy virít egy szinte egy az egyben Hetfieldéktől átemelt riffet - csak hallgasd meg az Unrepentant kezdő gitárrriffje után a Through The Nevert a nagy mesterekről, és megérted, miről beszélek. A refrén egyébként ott van a szeren, maga a dal pedig az egész lemez egyik legjobbja.
És ha eddig nem lett volna elég a Metallica-áthallásokból, Heafy virít egy szinte egy az egyben Hetfieldéktől átemelt riffet - csak hallgasd meg az Unrepentant kezdő gitárrriffje után a Through The Nevert a nagy mesterekről, és megérted, miről beszélek. A refrén egyébként ott van a szeren, maga a dal pedig az egész lemez egyik legjobbja.
A belassult And Sadness Will Fear után jön a lemez egyik legtechnikásabb száma, a Becoming The Dragon, majd a leggyorsabb, a Megadeth-szerű To The Rats, bár a refrén itt is dallamos, a nyitótémáról egyre inkább olyan érzésem van, hogy a Holy Wars nyitóriffje felgyorsítva. Szóval utánérzésektől egyáltalán nem mentes az album, de talán ez nem is baj; ez egy olyan generáció tisztelgése a nyolcvanas évek thrash metalja előtt (a Crusade kiadásakor a csapat legöregebb tagja a dobos Travis Smith volt a maga huszonnégy évével, de Heafy például a huszonegyediket taposta csupán), melynek zenei ízlésvilága valószínűleg a grunge korszakban kezdett öntudatra ébredni, tehát a legklasszikusabb thrash-korszaknak nem lehettek részesei. Fiatal koruk miatt a hatásaik kicsit talán nyilvánvalóbban jöttek elő az anyagon.
A lemez legjellegtelenebb dala a This World Can't Tear Us Apart - sajnos, annyira semmilyen, hogy az már fájdalmas, szerencsére viszont utána igazán remek nóták sorjáznak, mindjárt itt a lüktető tempójú Tread The Floods azzal a felejthetetlen refrénnel. Énekileg itt nagyon sikerült Heafy-ből kihozni a maximumot a producer Jason Suecof-nak, akárcsak a Contempt Breeds Contamination-ben. A zeneileg lazára vett The Rising a basszer Paolo fejéből pattant ki, és annak fényében különösen érdekes, hogy az általa jegyzett másik dal a lemezre a száguldó To The Rats. A végére már csak a nyolc perc feletti címadó marad, és hát milyen is egy hagyományos thrash-instru? Tempó- és témaváltásoktól hemzsegő, technikás tételek általában az effajta szerzemények, és a Heafy által komponált, legnagyobb kedvenceire, a Metallicára (és kicsit a Dream Theater Stream Of Consciousness-ére) hajazó nóta nem is lóg ki a sorból.
Valahol kakukktojásnak számít a srácok életművében a The Crusade, de a segítségével sikerült egy jóval szélesebb táborhoz eljuttatniuk a zenéjüket. Ezt alátámasztja, hogy az albumból a megjelenése első hetében 32000 példány talált gazdára, és ez az eredmény egy 25. helyen való Billboard-debütálásra volt elég. A kritikusoknál is egyöntetűen beütött a lemez, akadt, aki "az év legjobb keményzenei produkciójának" nevezte. Ugyanakkor sok bírálatot is kaptak a túlzottan Metallicás énekstílus, és a thrash-es hatások miatt. Erre a csapat frontembere a következőképp válaszolt: "Jobb énekes akartam lenni, mint korábban, ezért dobtuk az ész nélküli üvöltözést. Rengeteget fejlesztettem az énektechnikámon, nagyon sok munka van az albumon hallható vokális teljesítményben."
A lemezt egy évig tartó koncertezés követte. Felléphettek az Iron Maiden, valamint a nagy példaképek, a Metallica előtt is, ezen kívül szerepeltek a Black Crusade-turnén, ahol a Blackeninget épp kiadó Machine Head volt a headliner, Heafy-ék közvetlen előttük játszottak, a turnén pedig még az Arch Enemy, a Dragonforce és a Shadows Fall szerepelt. Aztán beindult a saját turné, ahol az Annihilator nyitott nekik - ők is óriási kedvencek a csapat tagjainál, ugyanakkor azért érdekes a turnéfelállás, mert a csapatból Heafy és Gregoletto még meg sem születtek, mikor Jeff Waters Annihilator név alatt már demókat készített és adott ki. Jeff így nyilatkozott erről: "Az igazság az, hogy mikor Corey, a gitárosuk felvetette az ötletet, elég furcsán néztem rá, hiszen van három lemezük, nekünk meg épp egy tucat, de aztán belegondoltam, hogy sokkal-sokkal népszerűbbek, mint mi, és voltaképpen szívességet tesznek nekünk ezzel a turnéval. Alig húszéves srácok hívják fel a közönség figyelmét a nyolcvanas évek metaljára - ez kibaszott nagy jófejség tőlük!"
Hiába igyekszik a csapat szinte letagadni, hogy ez a lemez valaha is megszületett (sem a nyári európai fesztiválokon, sem a most futó amcsi turnén nincs a programban Crusade-nóta...), szólni kéne nekik, hogy ne tegyék, hisz egy Detonation, egy Unrepentant, egy Becoming The Dragon, vagy egy To The Rats éppúgy a szet éke lenne, mint a Shogunról újabban előrántott tételek. A nyilvánvaló hatások megjelenése mellett nekem ez a kedvenc Trivium-albumom az In Waves mellett - és egyszer Heafy-ék is be fogják látni, hogy 2006 őszén mekkora munka került ki a kezeik közül.
Tracklist:
A lemez legjellegtelenebb dala a This World Can't Tear Us Apart - sajnos, annyira semmilyen, hogy az már fájdalmas, szerencsére viszont utána igazán remek nóták sorjáznak, mindjárt itt a lüktető tempójú Tread The Floods azzal a felejthetetlen refrénnel. Énekileg itt nagyon sikerült Heafy-ből kihozni a maximumot a producer Jason Suecof-nak, akárcsak a Contempt Breeds Contamination-ben. A zeneileg lazára vett The Rising a basszer Paolo fejéből pattant ki, és annak fényében különösen érdekes, hogy az általa jegyzett másik dal a lemezre a száguldó To The Rats. A végére már csak a nyolc perc feletti címadó marad, és hát milyen is egy hagyományos thrash-instru? Tempó- és témaváltásoktól hemzsegő, technikás tételek általában az effajta szerzemények, és a Heafy által komponált, legnagyobb kedvenceire, a Metallicára (és kicsit a Dream Theater Stream Of Consciousness-ére) hajazó nóta nem is lóg ki a sorból.Valahol kakukktojásnak számít a srácok életművében a The Crusade, de a segítségével sikerült egy jóval szélesebb táborhoz eljuttatniuk a zenéjüket. Ezt alátámasztja, hogy az albumból a megjelenése első hetében 32000 példány talált gazdára, és ez az eredmény egy 25. helyen való Billboard-debütálásra volt elég. A kritikusoknál is egyöntetűen beütött a lemez, akadt, aki "az év legjobb keményzenei produkciójának" nevezte. Ugyanakkor sok bírálatot is kaptak a túlzottan Metallicás énekstílus, és a thrash-es hatások miatt. Erre a csapat frontembere a következőképp válaszolt: "Jobb énekes akartam lenni, mint korábban, ezért dobtuk az ész nélküli üvöltözést. Rengeteget fejlesztettem az énektechnikámon, nagyon sok munka van az albumon hallható vokális teljesítményben."
A lemezt egy évig tartó koncertezés követte. Felléphettek az Iron Maiden, valamint a nagy példaképek, a Metallica előtt is, ezen kívül szerepeltek a Black Crusade-turnén, ahol a Blackeninget épp kiadó Machine Head volt a headliner, Heafy-ék közvetlen előttük játszottak, a turnén pedig még az Arch Enemy, a Dragonforce és a Shadows Fall szerepelt. Aztán beindult a saját turné, ahol az Annihilator nyitott nekik - ők is óriási kedvencek a csapat tagjainál, ugyanakkor azért érdekes a turnéfelállás, mert a csapatból Heafy és Gregoletto még meg sem születtek, mikor Jeff Waters Annihilator név alatt már demókat készített és adott ki. Jeff így nyilatkozott erről: "Az igazság az, hogy mikor Corey, a gitárosuk felvetette az ötletet, elég furcsán néztem rá, hiszen van három lemezük, nekünk meg épp egy tucat, de aztán belegondoltam, hogy sokkal-sokkal népszerűbbek, mint mi, és voltaképpen szívességet tesznek nekünk ezzel a turnéval. Alig húszéves srácok hívják fel a közönség figyelmét a nyolcvanas évek metaljára - ez kibaszott nagy jófejség tőlük!"
Hiába igyekszik a csapat szinte letagadni, hogy ez a lemez valaha is megszületett (sem a nyári európai fesztiválokon, sem a most futó amcsi turnén nincs a programban Crusade-nóta...), szólni kéne nekik, hogy ne tegyék, hisz egy Detonation, egy Unrepentant, egy Becoming The Dragon, vagy egy To The Rats éppúgy a szet éke lenne, mint a Shogunról újabban előrántott tételek. A nyilvánvaló hatások megjelenése mellett nekem ez a kedvenc Trivium-albumom az In Waves mellett - és egyszer Heafy-ék is be fogják látni, hogy 2006 őszén mekkora munka került ki a kezeik közül.
Tracklist:
- Ignition
- Detonation
- Entrance Of The Confligration
- Anthem (We Are The Fire)
- Unrepentant
- And Sadness Will Sear
- Becoming The Dragon
- To The Rats
- This World Can't Tear Us Apart
- Tread The Floods
- Contempt Breeds Contamination
- The Rising
- The Crusade
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése