Lacuna Coil - Dark Adrenaline (2012, Century Media)

A Lacuna Coil egyike volt azon bandáknak, melyekre még megboldogult ifjúságom hajnalán először rákaptam a rockzenével ismerkedve, de már magam mögött hagyva a Limp Bizkit/Linkin Park vonalat. Nem is tudom, a korosztályomból akad-e olyan egyáltalán, akinek nem e két csapat jelentette az első lépést a keményebb világba. Ez a Comalies album idején volt, és a Heaven's a Lie dal volt az, ami elvarázsolt, csodálatosnak találtam Cristina hangját és szépségét is, meg alapból a dalban is volt valami, ami magával ragadott... Aztán bevallom férfiasan, szem elől tévesztettem a bandát - négy év múlva jött ki a következő lemez, én meg arra nem vártam "gyerekfejjel". A Depeche Mode-feldolgozás persze tetszett, de nem vágtam tőle seggre magam, az állítólag alterosabbra vett Shallow Life lemez pedig TGV-ként száguldott el mellettem... Az új lemez viszont megtalált, és nem kérdezett, egyből ütött. Ha letekersz, jönnek a részletek.

Cristináék visszakanyarodtak ahhoz, amit a legjobban tudnak, a darkos metalhoz, szárnyaló női énekkel. A csapat felállása változatlan maradt az előző lemezhez képest, de azért tartanék egy névsorolvasást mintegy a szép talján neveket ízlelgetendő. Ms. Cristina Adriana Chiara Scabbia (egyem a szívét, ilyen szép nevet :) ) ugye alap, ő a banda arca, és a Megadeth-es vendégeskedése óta már az egész világon ismerik nevét-hangját egyaránt. A "szépség-szörnyeteg" stílusú vokálpárbajok másik eleme Andrea Ferro, ő a maszkulin nótafa. Egyes kritikákban kiemelték a negatív oldalon a teljesítményét, de nekem nincs vele bajom, remekül ellensúlyozza Cristina szárnyalását morcosabb, karcosabb vokáltémáival. A két gitárt Cristiano "Pizza" Migliore (nem én találtam ki a becenevét) és Marco "Maus" Biazzi kezeli, maradjunk annyiban, kiugró momentumok nélkül. A basszer Marco Coti Zelati, aki a billentyűs témákért és effektekért is felel, a dobos pedig Cristiano Mozzati, aki szintén hozza a megfelelőt, bár azért egy-két vad pörgetéssel hozzáteszi a magáét a zenéhez - itt amúgy sem a hangszeres villongásokon van a hangsúly, hanem a király énektémákon, és a kerek dalokon. Mindkettőből pakoltak eleget a milánóiak a CD-re. Az album producere amúgy Don Gilmore volt (halld még BFMV - Fever, az első két Linkin Park), és úgy is szól a lemez - szépen, telten, arányosan.

Az első maxi Trip The Darkness egy zsírságos kis nóta, Cristina hangja az egekben, ráadásul a nyitótémára egyből beindulsz, akármily' egyszerű is legyen. A Kill The Light is egy fasza kis nóta, az egyik kedvencem a lemezről. El van találva, na. De ami igazán odavág, az az Intoxicated - amit ebben leművel Cristina, az kész... Szinte már operásan meghajlítja a témákat, de ez nem válik a dal hátrányára, sőt, itt még Andrea is villan. Ismét kapsz covert, ezúttal az R.E.M. Losing My Religion-jének szaladt neki az olasz hatos, de isten bizony, jól áll nekik, bár az Enjoy The Silence jobban el volt találva a Karmacode-on. De ami igazán nagy, az az albumzáró My Spirit. Jóval hosszabb a többinél, majdnem hatperces (szemben a négyminutumos átlaggal), viszont lassabb is, és gyönyörű. Bár a gyönyörű nem a legjobb szó rá - engem ugyanis konkrétan a hideg ráz a refrénnél. És itt van gitárszóló is, üdítő kivételként, ráadásul viszonylag hosszúra is veszik - ilyenből többet legközelebb, légyszí'!

Igazából a Lacuna Coilnak ez a darkos-melankolikus vonal áll a legjobban, és ennél maradnak, ha van eszük. Ők nem az a banda, akiktől elvárja az ember, hogy minden lemezen totál mást csináljanak, hanem írják meg 3-4 évente a saját kis dalcsokrukat, egy ilyen hol bánatos, hol szárnyaló, fasza nótákkal agyig pakolt dark metal korongot. Viszlát 2015-ben! :)

8

Tracklist:

1. Trip The Darkness
2. Against You
3. Kill The Light
4. Give Me Something More
5. Upsidedown
6. End Of Time
7. I Don't Believe In Tomorrow
8. Intoxicated
9. The Army Inside
10. Losing My Religion (R.E.M.-cover)
11. Fire
12. My Spirit