Helloween - Straight Out Of Hell (2013, The End/Sony)

BB

Mindig nehéz egy csapat tizennegyedik stúdiólemezéről írni. Akkor különösen, ha az adott együttes egy komplett stílus megteremtésénél bábáskodott, és bizonyos albumaikkal az európai heavy/power/speed metal alapjait fektették le. A Helloween esetében pedig éppen erről van szó. Mi olyat lehet még írni egy ilyen zenekarról, amit eddig nem írtak le? Ráadásul a német power is egy olyan műfaj, legalábbis szerintem, hogy vagy szeretni, vagy utálni lehet, köztes állapot nem nagyon létezik. Weikath-ékkal annyiban más a helyzet, hogy őket a Keeper-lemezek után nem lehetett megkerülni, és el kellett fogadni, hogy egy komplett színtér épül fel a legendás dupla albumra. A hamburgi heavy metal mestereinek új CD-je véleményem szerint a lassan harmincéves csapat minden erényét megcsillogtatja.

Hatebreed - The Divinity Of Purpose (2013, Nuclear Blast)

Kósi Zsolt

Alig kezdődött meg az új év, máris izmos albumokkal támad a keményebb zene a hallgatókra - minden irányból. A hardcore-vonal jeles képviselője - gyakorlatilag koronázatlan királya - az amerikai Hatebreed, amely már 1994 óta ontja a világra a kőkemény, odamondogatós zúzdát, hozzáteszem, mesteri szinten. Legutóbb négy éve hallattak magukról, az akkor megjelenő Hatebreed című lemezük azonban a kísérletezős mivolta miatt felemás érzéseket hagyott a rajongókban, köztük bennem is. Tetszett, jó volt, de valahogy hiányzott belőle az az érzés, ami az új albumot, a The Divinity of Purpose-t viszont teljes egészében körbelengi.

Paradox - Tales Of The Weird (2012, AFM)

BB

Jó három évig készült az új Paradox-anyag. Amúgy sem a rohamtempóban egymás után összecsapott lemezeiről híres a Charly Steinhauer énekes/gitáros vezette brigád, bár ez a három év még kevésnek is tűnik, ha azt veszem, hogy a '89-es Heresy és a 2000-ben kiadott Collision Course (melynek címét pofátlanul lenyúlta a Royal Hunt 2008-ban), illetve a 2008-as Electrify között mennyi idő telt el. Utóbbi koronggal kezdődött a német thrash-veteránok legújabb korszaka, melynek már harmadik lemeze a Tales Of The Weird.

Black Country Communion - Afterglow (2012, Mascot)

Körmendi Roland

Sokat gondolkoztam azon, hogy miről is kéne írnom a nagyon népszerű Rival Sons – Head Down kritika után. Először is le kellett nyelnem a siker okozta sokkot, és feldolgozni a tényt, hogy a világ egyik legjobb zenei blogjának írhatok ezentúl. A következő pillanatban pedig már meg is jelent lelki szemeim előtt ez a banda, mely jogosan kapta meg a manapság nagyon divatos supergroup jelzőt. Egy apróság még problémát okozhatott volna: adott a banda, de van nekik egy frenetikusan profi Live Over Europe DVD-jük szintén tavalyról, amiről szintén lehetne hosszasan örvendezni. De mégis inkább az aktuálisabb, legutóbbi sorlemez kapta meg a lehetőséget. Íme!

Rival Sons - Head Down (2012, Earache)

Körmendi Roland

Tavaly sok gyerek született, hatalmas felháborodást keltett, hogy nem lett világvége december 21-én, Magyarország alkohol fogyasztása továbbra is jelentős maradt, a nagymama sütije még mindig tízszer lekörözi a bolti csomagoltat... és nem utolsó sorban nagyszerű lemezek láttak napvilágot. Ugye, hogy ugye? Egy szó, mint száz, egy olyan korongról fogok írni, mely nálam 2012 legjobbja! Méghozzá vitathatatlanul! Vigyázat, hosszú és céltalan (?) ömlengés következik!

Vesztegzár - Beteg világ (2012, Vesztegzár)

BB

A második KickAssMetalNight Fesztiválon találkoztam először a komáromi Vesztegzár zenéjével, bár a nevük ismerős volt korábbról. Azon a koncerten igen jó formában voltak, és szikár, megalkuvást nem tűrő thrashmuzsikájuk is mély hatást tett rám, így hát nem is volt kétséges, hogy szorosabb ismeretséget kell kötnöm a csapat zenéjével. Végül aztán a december 28-i hivatalos lemezmegjelenés után két nappal, a TAZ-Mánia Fesztiválon kaparinthattam meg a CD-t, és ugyanekkor nyílt alkalmam beszélgetni egy kicsit a srácokkal. Ennek eredményét nemsokára elolvashatjátok, előbb azonban a Beteg világgal foglalkoznék.

Newsted - Metal (2013, Chophouse)

Körmendi Roland

Elfogott a nosztalgia hangulata, amikor az év első általam hallgatott lemeze befészkelte magát hallójáratomba, és visszarepített a dicső heavy-thrash metalban lubickoló nyolcvanas évekbe. Aki mindezért „felelős”, az nem más, mint Jason Newsted, és a nagyon kreatívan saját magáról elnevezett triója.

Zenészek kedvencei (2012)

A szerkesztőségi toplisták összeállítása után arra gondoltunk, mi lenne, ha megkérdeznénk zenész barátainkat, és tavalyi interjúalanyainkat, vajon Ők mely lemezeket látták 2012 legjobbjainak. Szerencsére szép számmal akadtak, akik elfogadták megkeresésünket, nekik ezúton is köszönjük a listákat! Igen eklektikus végeredmény született, mint azt alább is látni fogjátok, a legtöbb első helyet (két jelöléssel) a Biohazard legújabb albuma, a Reborn In Defiance gyűjtötte be, de sokan emlegették tavalyi kedvenceik között a Testament, a Stone Sour, a Gojira, Slash és a Meshuggah munkáit is. Nem is húzom tovább az időt, jöjjenek tehát a listák!

Bloody Roots - Az ígéretek földjén (2012, Nail)

Baucsek Rajmund

2012 utolsó negyedében érkezett meg az az album, amelyet már régóta vártam. A Bloody Roots Ígéretek földjén című, a banda második lemezének számító új kiadványa az elvárásokat hozta, sőt véleményem szerint felül is múlta és 2012 legjobb lemezei között lehet tudni a soproni thrasherek alkotását. Amikor Smici (Schmiedl Tamás, a Moby Dick frontembere) kitalálta az egész projektet pár évvel ezelőtt, üdvözöltem a dolgot, hiszen bár jó néhány kiváló metal zenekar van kis hazánkban, elég csak másik bandáját megemlíteni, de egy igazi zúzós, minden tekintetben thrash muzsikára szükség van. Ezt az űrt véleményem szerint 100%-ig kitöltötte az együttes. Az első album is nagyot szólt, nagyon jó cimborákat gyűjtött maga mellé Smici, ami meg is látszott a végeredményen.

Dishearthed - Praise The Fool EP (2012, Dishearthed)

BB

(Görgess le az angol verzióhoz! - Scroll down for the english version!)

Nem titok, hogy előszeretettel túrom a netet ismeretlen csapatok után kutatva. Rengeteg olyan zenekar ügyködik ugyanis az undergroundban, akikre nem vetül a reflektorok fénye és csillogása, akik keményen megdolgoznak minden egyes koncerten azért, hogy maguk mellé állítsák a közönséget. Mivel ezek a bandák a "szakma" elvárásaitól, és a túlzott kasszacsörgés okozta bénultságtól mentesen alkothatnak, nem ritkán sokkal minőségibb, élvezhetőbb produkciót tesznek le az asztalra, mint a fősodorban lévők. Különösen üdítő, hogy ha a fentebb említett minőséget egy, a metal térképének perifériáján elhelyezkedő csapat hozza létre. Nem kerülgetem tovább a kerülgetnivalót: számomra 2012 legnagyobb meglepetése (ahogy 2011-ben a mostanra már második albumán dolgozó angol Subversion debütje) a chilei Dishearthed hatszámos EP-je volt.

A szerkesztőség kedvencei (2012)

Mint azt észrevehettétek, eléggé rápihentünk az ünnepekre. Nem kell emögött különösebb okot keresni, egészen egyszerűen arról van szó, hogy kissé megfeküdte a gyomrunkat a karácsonyi bejgli, és túl jól sikerült a szilveszteri mulatozás, hehe. De itt vagyunk, ragyogunk, és mindannyian írtunk egy rövid listát, mely lemezeket tartottuk a legjobbnak 2012-ben. Mini-időutazásra fel, visszatekintés üzemmód indul! Check it out!

Wintersun - Time I (2012, Nuclear Blast)

Baucsek Rajmund

A 2012-es esztendőben végre eljött a várt pillanat. Az első albumával igencsak sok pozitív kritikát bezsebelő finn Wintersun legénysége sok munka, variálás és sok megpróbáltatás után végre kihozta új albumát. Elöljáróban annyit érdemes megjegyezni, hogy a banda lelke és vezetője, az Ensiferum valamikori tagja, Jari Mäenpää számos interjúban hangsúlyozta, hogy az új anyag egyrészt konceptlemez lesz, másrészt, hogy a kiadóval egyetértésben úgy döntöttek, hogy két részletben fog kijönni. Ennek első fele jött ki 2012 őszén.  A lemez 5 számot tartalmaz, de mielőtt megijednénk, nem egy EP-ről van szó, hanem egy kicsivel több, mint 40 perces lemezről. A kutya ott van elásva, hogy a számok többsége közelíti, illetve kettő esetében jóval meghaladja a 10 percet. Ezek viszont majdnem mesterművé teszik az északi epic-metal legénység új kiadványát. Hogy miért majdnem, az alábbiakból kiderül…